Page 20 - KEPÉNÉ Bihar Mária - Hetés népi táplálkozása

18 Az ételkészítés alapanyagai és a vidék jellegzetes ételei

Mivel a köles bőtermőbb volt, többet vetettek belőle és többet is használták, mint a hajdinát. Az em-
beri fogyasztásra szánt köles magjait szellős helyen, például a padláson tartották vászonzacskókba
téve. Mivel mind a kölest, mind a hajdinát leginkább frissen, a használat előtt hántolták, a hántolás
előtt a kemence tetején még egyszer jól megszárogatták. A szlovéniai magyarság tárgyi néprajzának
értékes emlékei a köles és a hajdina hántolására szolgáló kézimalmok, a kásatörő mozsarak és a lábbal
működtethető lépőkölyük, vagyis hetési tájszólásban az úgynevezett lükü-k. Ezekkel az értékes ház-
tartási eszközökkel nem minden család rendelkezett, így akiknek volt, oda több család járt hántolni.

A népi táplálkozásban a kölest kásafélék készítésére használták. Évszázadokon át népszerű étele volt a
magyar konyhának például a ludas köleskása és a juhhúsos kása. Vidékünkön a kölesből szívesen készí-
tettek tejes vacsoraételeket, ilyen alapvető étel volt a tejeskása, a tejes köleskásaleves vagy a tepsiben ké-
szített sültkása. Ez egy igen népszerű és egyszerűen elkészíthető étel volt. A tejet kicsit megcukrozták,
megsózták, beleöntötték a megmosott köleskását, majd a tepsiben szép pirosra, ropogósra sütötték. A
köles a tejben megdagadt és egy máléállagú, szeletelhető étel lett belőle. Legtöbbször csak így kitették
az asztalra a nagy tepsiben, mindenki abból vett magának vagy kikanalazták. A kölest fogyasztották
ebédre is, ekkor megdinsztelték és vöröshagymás zsírral leöntötték, hogy még ízesebb és laktatóbb
legyen. A szlovén hatásra elterjedt ételekben is szívesen használt alapanyag volt, így kölesből készült a
krápca nevű túrós lepény is, de ezzel dúsították a savanyúrépa-főzeléket, a bujtarépát is.

A hántolatlan köles kiváló baromfitakarmánynak számított. A baromfik gyors felhizlalására és húsuk
feljavítására egykoron a tikászok, azaz baromfikereskedők alkalmazták nagy sikerrel. A köles lemago-
zott szárából pedig szívesen készítettek söprűt is.

A közönséges hajdina a keserűfűfélék családjába tartozik. Népi elnevezései között ismeretes még a
hadinya, a pohánka, a tatárka, a tatárbúza, a kruppa és a haricska is. Ázsia középső, mérsékelt égövi
részén honos. Német elnevezése, a Heidekorn nagyon beszédes, hiszen pogány gabonát jelent. A
hajdinát egykoron a Muravidéken, hasonlóan, mint a kölest, másodvetésben a búza, a rozs, esetleg a
zab után vetették. Általában a rozs volt a legmegfelelőbb előveteménye, ugyanis a rozst legtöbbször
Péter-Pál napja után már learatták. A hajdinát hagyományos módon, kézzel vetették és sarlóval vagy
csapós kaszával aratták, valamint kézzel csépelték ki. Termesztése és fogyasztása a Kárpát-medencé-
ben mára szinte teljesen visszaesett, mert alacsony a terméshozama és nehezen hántolható.

A Hetés népi táplálkozására vonatkozó visszaemlékezésekből is kiderül, hogy a hajdinából nem
termesztettek annyit, mint a kölesből, mivel kényesebb, fagyérzékenyebb növény volt. Drágább,

Hetés népi táplálkozása