Page 9 - A fény győzelme

Prológus

Kedves Anna!

„El kell hinnünk, hogy a fény bennünk van. Meg kell ismer-
kednünk a szívünkkel. Tudnunk kell, hogy milyen
»kapacitású« fény ég benne: egy gyertyányi, egy tábortűz-
nyi, vagy egy reflektorhoz hasonló. Aztán arról is meg kell
győződnünk, hány vastagabb függöny-fátyol épült köré. És
miért? Győzzük le a korlátainkat és félelmeinket! Tudni kell
szeretni. Én nem számításból szeretek, hanem azért, mert jó
érzés szeretni, szeretetre találni. Remélem, hogy leveleim
közelebb visznek ahhoz, ami kimaradt abból az együttlétből,
ami megszakadt Budapesten, mert hazajöttem. Azóta is ke-
resem a fényt!”

Azt hiszem, hogy mindig minden a semmiből indul az
útjára. Az ismeretlenből az ismerős felé. Valahogy úgy,
mint a mi utazásunk Afrikába anno huszonöt évvel ezelőtt.
Budapestről az ismeretlen Afrikába. S hogy miért és minek?
Már nem tudom, de ez most nem is fontos annyira. Elindul-
tunk, mert kíváncsiak voltunk, öt egyetemi év után, neki a
nagy semminek, a sivatagnak. Ez a pillanat az életemben
többször előfordult, hogy a semmiből a valami felé, az is-
meretlen felé kellett elindulnom. S ennek az afrikai utazás-
nak is csak az volt az értelme, hogy valamit elfelejtsünk,
mert megszűnt, s valamit kitaláljunk, ami következni fog.
Vízválasztó volt ez az utazás, fájdalmas és élményszerű
egyszerre. Meghatározta az életemet, azokat az állomásokat,
amelyeket nem tudtam kikerülni, kihagyni, ahol leragadtam.
A vasúti sínek egyenesek, habár az úti cél kacskaringós,
kisebb-nagyobb kanyarokkal talán célba lehetne jutni. S mi
lenne a cél? A megismerés, az otthonteremtés? Talán. Újra
és újra, csak ne lenne ez olyan fájdalmas.

Amikor elindult a vonat a Nyugati pályaudvarról, még
nem sejtettem, hogy Észak-Afrika sivatagi övezetében ál-
lunk meg, s ez lesz a végállomásunk. Marokkó nem volt úti
célunk, s azt sem tudtam, hogy a Szahara nemcsak homok-

7