A Könyv éjszakája 2021 vendégei
Jovanović, Klarisa
Ptujban született, a gyermekkorát Izolában töltötte. A Ljubljanai Filozófiai Egyetemen francia és összehasonlító irodalomtörténet (komparatisztika) szakon végzett. Újgörögből, horvát, szerb, macedón, francia és olasz nyelvből fordít...Pál Péter
Lendvai költő, előadóművész, énekes, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézete Színművész szakának hallgatója. 16 évesen adta ki első verseskötetét...Cár József
Cár József Dobronakon született, parasztcsaládban. Hosszú évekig a Dobronak helyi közösség elnöke, és a muravidéki magyar kisebbségpolitika aktív tagja volt...Vrenko, Valerija
Valerija Vrenko nyugdíjas jogász. Már az általános iskolában elkezdett írni. A sötét, szokatlan történetek, sci-fi, élet és halál kérdései, valamint a miszticizmus érdeklik...Baboš Logar, Bea
Az apja magyar volt, az anyja szlovén. Az általános iskolát és a középiskolát Muraszombatban végezte. A ljubljanai egyetem Bölcsészettudományi Karán szlovén és összehasonlító irodalom szakon végzett...Galič, Tomaž
Tomaž Galič már 20 éve tevékenykedik mint amatőr fényképész. A lendvai Foto video klub elnöke...Sobočan Gabriela
Hosszú ideig volt a Lendvai képviselői iroda referense, Lendva Község Községi Tanácsának és a LKMNÖK többéves tanácstagja volt, valamint a Hosszúfalui Helyi Közösség elnöke volt...
-
A rendkívüli helyzet miatt idén a világhálón és a közösségi oldalakon kerül megrendezésre. Könyvtárunkban az idén már második alkalommal rendeztük meg a virtuális Könyv éjszakáját. E célból létrehoztunk egy honlapot, amelyen különböző szerzők hozzájárulásait jelentettük meg: verseket, prózát, audiovizuális tartalmakat, részleteket és útíbeszámolókat.
Jovanović, Klarisa
Ptujban született, a gyermekkorát Izolában töltötte. A Ljubljanai Filozófiai Egyetemen francia és összehasonlító irodalomtörténet (komparatisztika) szakon végzett. Újgörögből, horvát, szerb, macedón, francia és olasz nyelvből fordít. Munkásságát számos díjjal ismerték el. 2014 óta a Szlovén Írók Társaságának tagja. Zenészként a 90-es évek elejétől jelen van a szlovén zenei életben. Repertoárjában megzenésített versek és népdalfeldolgozások szerepelnek, a szlovének mellett a volt Jugoszlávia, Dél-Európa és a Földközi-tenger keleti részének országaiból is. A szefárd zsidók zenéjével is sokat foglakozott. Együttműködik hazai és külföldi zenészekkel.
A könyvbemutatót (szlovén nyelven) itt tekinthetik meg:
- Klarisa Jovanović, 2020: Telovadec Nikolaj. Medvode: Malinc
- COBISS+
- Klarisa Jovanović, 2020: Pravljica, pogrni se: za mizo s pravljičnimi junaki. Trst: ZTT – EST, Celovec: Drava
- COBISS+
- Eleni Katsama, 2020: Gorila na luni. Medvode: Malinc, Klarisa Jovanović fordításában
- COBISS+
Pál Péter
Lendvai költő, előadóművész, énekes, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézete Színművész szakának hallgatója. 16 évesen adta ki első verseskötetét. A Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny többszörös díjazottja, József Attila, Kaleidoszkóp, illetve ifjúsági Radnóti-díjas.
Pál Péter a Könyv éjszakájához versének felvételével járult hozzá.
Megjelentetve a szerző engedélyével.
Cár József
Cár József Dobronakon született, parasztcsaládban. Hosszú évekig a Dobronak helyi közösség elnöke, és a muravidéki magyar kisebbségpolitika aktív tagja volt. Amióta eszét tudja, azóta gyűjti a Dobronak környéki falvak falusi történeteit, a népi szójárásból kinövő, a több rendszerváltást is megélt magyar és szlovén emberek adomáit, az együttélésből fakadó, legtöbbször tréfás kimenetelű fordulatos észjárást és szándékot így őrző, megesett történeteit, amelyeket Mári, nekem sem mondta senki! és Második eresztés című adomagyűjteményekként adott ki.
Cár József a Könyv éjszakájához adomáival járult hozzá, amelyeket itt hallgathatnak meg:
Naca néni
Naca néni
Ugyancsak Naca néni egy alkalommal elment Budapestre a nővéréhez látogatóba. Mint ez nálunk szokás, sok finomságot vitt magával, így felpakolva több csomaggal érkezett a fővárosba. Amikor a csomagokkal megpróbált a villamosra feljutni, az persze nem várta meg, míg felszáll, hanem elhajtott. Naca néni pedig ottmaradt az állomáson a csomagok egy részével. Egy kedves pesti fiatalember erre megkérdezte tőle: „Itt tetszett maradni?” Mire Naca néni: „El tetszett volna menni!”
Jóska I.
Jóska I.
Jóska és Jani gyéríteni mentek az erdőbe lovakkal. Ahogy az illik, megálltak az Emil kocsmája előtt egy rövid italra. Jóska bement a kocsmába, míg Jani kint maradt a lovaknál, de Jóskával rendeltett magának egy gorčicát. Jóska a kocsmában az idősebb Lajos bácsinál, aki ott dogozott, meg is rendelte a konyakot és a gorčicát. A konyak meg is volt, de gorčica nevű italról az öreg Lajos még nem hallott. Hogy ne látsszon tudatlannak, kiment Janihoz és rákérdezett, hogy kicsi gorčicát kér-e vagy nagyot, mire Jani azt felelte, a kicsi sem fogy el. Amikor Lajos bement a kocsmába, mondta is a Jóskának, hogy ez a gorčica nagyon erős ital lehet, ha még a kis kimért sem fogy el belőle. Lajos, hogy találjon gorčicát, az összes italosüveget leszedte a polcról, de ilyen nevű ital nem volt a kocsmában. Erre ért be a kocsmába a tulajdonos, aki a megszeppent pincérnek elmondta, hogy a gorčica nem ital, hanem mustár.
Megjelentetve a szerző engedélyével.
- József Cár, 2014: Mári, nekem sem mondta senki! Lendva: MNMI
- COBISS+
Vrenko, Valerija
Valerija Vrenko nyugdíjas jogász. Már az általános iskolában elkezdett írni. A sötét, szokatlan történetek, sci-fi, élet és halál kérdései, valamint a miszticizmus érdeklik. Egy helyi irodalmi egyesület tagja, versei különféle folyóiratokban jelentek meg. 2019-ben Klarisa című novellájáért Arany Supernova-díjat kapott a jesenicei 4. Meteorita tudományos és sci-fi fesztiválon. 2020-ban megjelent a Klarisa című novellagyűjteménye és a Potovanje duše (A lélek utazása) című verseskötete.
Valerija Vrenko a Könyv éjszakájához 2 szöveggel járult hozzá a Klarisa című kötetéből, valamint versekkel a Potovanje duše című verseskötetéből, amelyeket itt hallgathatnak meg:
Klarisa
Snežni vihar je postajal vse močnejši, vendar Klarise to niti najmanj ni zmotilo. Nasprotno, težko krzneno kapuco je nestrpno odrinila z glave in si s hitro kretnjo s čela odstranila šop bujnih las, da bi bolje videla. Zasopla je tekla po zasneženem hribu navzgor, da bi v nizki dolini pod njim s pogledom ujela krdelo severnih jelenov v diru. Snežinke so jo slepile in ledeni veter se ji je zaganjal v pordela lica, medtem ko ji je srce divje utripalo. Pogled na mogočne severne jelene, ki so drveli v snežnem metežu in jim je iz gobcev puhtela vroča sapa, je bil veličasten!
Dežela je bila, odkar je pomnila, okovana v sneg in mraz. Imela je devet let in bila je ena izmed Otrok, ki so bili dodeljeni skrbnikom širom po deželi. Otroci so čez dan hodili v šolo, kjer so jih vzgajali učitelji pod skrbnim nadzorom Vladajočih. Nad vsemi je budno bdela velika Sfinga, ki so ji bili vsi ljudje vdani in jo oboževali. Od takrat, ko je Sfinga oživela, je minilo že toliko časa, da je spomin v ljudeh skoraj popolnoma izginil. Stari, ki so se tega spominjali iz zgodb ljudi, ki so živeli v tistem času, so se že zdavnaj spremenili v prah. Mesta takratnega sveta so se zrušila v pepel in vse je po malem prekril sneg in led. Preteklost je postala zgodovina, veliki dogodki in spomini pa so se spremenili v pravljice in mite.
Tistega popoldneva je v snežnem metežu, na dnu blage doline našla rdečo kroglo. Ko je čreda severnih jelenov oddirjala in za sabo pustila tisoče odtisov parkljev in pomendran, zmečkan sneg, je že od daleč zagledala nekaj rdečega. Radovedno je stekla bliže in jo pogledala. Bila je natanko takšna, kot je nekoč slišala starejše govoriti ob večerih, ko so bili prepričani, da že spi. Z rokavicami se je je najprej previdno dotaknila, potem pa jo zmagoslavno pobrala. Bila je težka in topla, njena barva je bila zelo živa in nenavadna. Klarisa je bila vsa iz sebe od navdušenja, ni oklevala niti trenutka, stisnila jo je k sebi in stekla po hribu navzdol. V globokem snegu je brodila proti domu, vse hitreje, saj se je že temnilo.
Starša sta sprejela novico o rdeči krogli nekako zadržano in zaskrbljeno. Za nekaj dolgih trenutkov sta se spogledala in šele potem previdno pokazala nekaj navdušenja, le zato, da bi ga delila s hčerjo. Vendar je pozorna deklica opazila, da jima je senca skrbi legla na obraz. V sobi je kroglo previdno odložila na majhno nočno omarico ob postelji. Ko je legla k počitku, je kmalu zaspala, saj je bila utrujena in premrla od mraza. Sanjala je o severnih jelenih in Sfingi, ki se ji je blago nasmihala in videla je sebe pred velikim ogledalom, kako v rokah drži čudovito rdečo kroglo in tisoče snežink, ki padajo vsenaokrog. V sanjah je slišala čudne glasove neznanih ljudi, ki kličejo njeno ime in izgovarjajo tuje besede.
V šoli je morala novico povedati Učiteljem, ki so to skrbno zabeležili in se za dolgo časa umaknili v svoje sobane. Klarisa ni bila edina, ki je našla rdečo kroglo, pred njo se je to že nekajkrat zgodilo. Zmeraj pa je ta dogodek dvignil precej prahu in pojavile so se najbolj nenavadne govorice. Prva najdba rdeče krogle se je zgodila nekaj sto let nazaj v času, nazadnje pred nekaj leti. Našli so jo pa izjemoma le Otroci in to na najbolj nenavadnih mestih. Otroci, najditelji krogle, so bili vsi nekaj posebnega, prav tako Klarisa. Bila je lepa, pametna deklica, ki je bila za svoja leta preresna. Imela je čudovit glas in s petjem je prav vsakogar očarala. Razen tega je imela še en dar. Razumela je divje živali, ki jih je bilo vedno manj in so jih ljudje le poredko videvali. Učitelji so jim v šoli pripovedovali o časih, ko jih je bilo na Zemlji neznansko veliko in to jo je zelo navdušilo. Včasih je slišala tu misli ljudi, ki pa se jih je skušala otresti, predvsem misli njeni staršev je niso zanimale, saj sta bila izredno ljubeča in dobra skrbnika. Klarisa je z njima skromno živela na obrobju Mesta, kot večina družin z otroki, zato je tam bila tudi šola. Veliko Mesto bil mračen, hladen in prepleten labirint uličic, poln majhnih delavnic, trgovinic in s steklom pokritih rastlinjakov. Med njimi so urno švigale temne postave, tesno zavite v dolge, tople plašče in ogrinjala. Mraz je bil nevzdržen in ljudje so se trudili, da bi čim hitreje opravili svoje poti na prostem. V tem času, ki ni prav po ničemer izstopal od običajnega, je v osrčju mesta, v temni, zanikrni uličici stari mojster, ki so mu rekli Carlos v svoji delavnici nenadoma, po tihem notranjem klicu, ponovno začel izdelovati Ogledalo za novega Otroka.
Medtem, ko je življenje počasi potekalo in je ples Časa zakoračil v svoj zadnji obrat, je nad Mestom že tisoče let, kot nekakšno mitološko bitje iz davno pozabljenih časov, negibno lebdela veličastna Sfinga. Skrajno nenavadni pojav so ljudje nemo sprejeli, saj je bila Ona tista, ki je svet rešila pred propadom v času, ko je začelo Sonce temneti. V davni preteklosti, ko se je začelo redčiti ozračje in je led skoraj popolnoma vklenil zemljo v svoj primež, je prastara Sfinga nenadno oživela, se dvignila nad površino in nekako zadržala gravitacijo in ohranila temperaturo na še znosni točki za življenje ljudi.
Nenavadno je bilo to, da so Otroci, ki so našli rdeče krogle, eden za drugim izginjali. Nihče jih ni iskal in tudi vznemirjenje je kaj hitro potihnilo. Ljudje niso bili brezbrižni, kot bi se nekomu lahko zdelo, le kmalu so se sprijaznili, kot da je to nekaj običajnega. Vsi njihovi skrbniki so pred tem dogodkom opažali nekakšne spremembe v kroglah. Menda so postajale vse toplejše, barva v njih se je vrtinčila in prelivala od nežno rdeče do skoraj črne. Postajale so tudi vse lažje in nekako prosojne, kot da bi bile žive. Ti otroci so postajali vse mirnejši, redkobesedni in spokojni, tako da so jih odrasli začeli bolj spoštovati. Običajno so čez noč neznano kam izginili. Vse to so bile bolj ali manj le govorice, ki so se šepetale ob večerih, toda kdo ve ... Otrok je bilo vse manj.
Tudi Klarisa je opazila spremembo v svoji krogli. Z živo radovednostjo je opazovala prelivajočo se rubinasto meglo v njej. V hladnih nočeh ji je grela blede koščene ročice, svetila je zdaj bolj, zdaj manj. Kmalu si ni več želela zahajati v šolo, ostajala je večinoma doma in se ukvarjala s kroglo. Tudi njej tako ljubo oprezanje za čredami severnih jelenov je ni več mikalo.
Nekega večera, ko je bil snežni vihar spet nenavadno močan in je okrog hišnih vogalov zavijal veter in preganjal snežinke, se je pred hišo ustavila temna, sključena postava. Carlos, stari mojster iz temne uličice, je dvignil sivo glavo in s težavo zadrževal težko, zasneženo kučmo, da mu je ne bi odpihnilo. Pogledal je gor proti oknu, ki je rdeče žarelo in v očeh so ga zaskelele solze. Deklica je stopila k oknu in pogledala ven v temo. V divjem plesu snežink je zagledala starca in oči so se jima srečale. Vsa iz sebe od nemira je stekla iz hiše k mojstru, ki jo je čakal. »Izvoli deklica moja«, je bilo vse kar je izustil in izpod krznenega plašča s tresočimi rokami potegnil veliko reč, zavito v star papir. Klarisa je darilo sprejela, ter se ob tem skromno nasmehnila. »Hvala mojster«, je tiho rekla in hitro stekla v hišo. Starša nista nič spraševala, bila sta zatopljena vsak v svoje opravke.
Ogledalo je Klarisa v sobi odvila in ga postavila ob zid. Na prvi pogled je bilo čisto navadno, vpeto v lesen, umetelno izrezljan okvir. Če je stopila nekaj korakov nazaj, se je lahko videla njena cela drobna postava. Oblečena je bila v skromno, posivelo obleko, svetli, valoviti lasje do ramen so ji obrobljali resen obrazek. Zagledala se je v svoj čisto navaden vsakdanji odsev, vendar jo je nekaj pri njem zmotilo. Imela je občutek, da krogla, ki jo je spet držala v rokah, bolj žari. Zamaknjeno, kot v transu je opazovala svojo postavo v ogledalu, medtem ko je zunaj tulil veter in so snežinke ponorelo plesale. Čez nekaj trenutkov se je slika ozadja v ogledalu spremenila. Za sabo je uzrla čudno pokrajino, vso zeleno, polno dreves in cvetočih livad. Sijalo je sonce in videla je neznane reči. Privid je izginil tako hitro, kot se je pojavil in Klarisa od začudenja ni mogla zapreti ust. S hladnimi prsti se je tresoče dotaknila površine ogledala in imela je občutek, da se dotika vodne gladine. Pozno v noč je vsa nemirna zaspala. Naslednje dni je spet bežno videvala neznano pokrajino, zaslišala pa je tudi oddaljene glasove, kot bi se otroci igrali in veselo vzklikali.
Rdeča krogla je medtem postajala vse lažja in bolj prosojna, kakor da bi se spreminjala v velik, rdeč milni mehurček. Čez nekaj dni so se v ogledalu za njo pojavile blede postave številnih otrok, ki so razposajeno tekali med cvetjem po travniku.
Razločno je zaslišala, kako vneto kličejo njeno ime. Kakor so se vse te prikazni v magičnem ogledalu nenadno prikazale, tako so tudi nekega dne izginile. Ostal je le njen bledi obraz, slika za njo pa se je zameglila in potemnela kot nebo nad Mestom. Razočarana in vznemirjena se je odpravila spat. V sanjah se ji je pred očmi odvrtelo celo življenje in ves čas je trdno verjela, da ima še eno pomembno nalogo.
Naslednji dan magično ogledalo ni več vračalo odseva. V njem ni videla ničesar. Ne sebe, ne skrivnostne pokrajine in ne svoje sobice. Njegova površina se je spremenila v prosojno, sivo vodno gladino. Vanjo je lahko vtaknila že dlani, toda njene roke so bile suhe. Nenadoma je začutila dotik tujih ročic, prav tako drobnih, kot so bile njene. Dotik je bil nežen, a čvrst, kot da bi je nekdo ne želel za noben denar izpustiti. Bila je prestrašena, vendar prisebna, saj se je morala nujno ozreti k nočni omarici, ker je nenadoma zaslišala čuden zvok. Visok, skoraj neslišen pisk in nato glasen pok! S kotičkom očesa je videla, da se je rdeča krogla razpočila kot mehurček. To je bil znak, ki ga je ves čas nevede pričakovala! Sedaj je bila več kot prepričana, da mora prav hitro stran od tod. Hrabro je stisnila ponujeni ročici z druge strani ogledala, ki sta jo zdaj kar čvrsto držali. Začutila je močan poteg in tesno jo je stisnilo pri srcu. Zajela je sapo in z neznansko hitrostjo zdrvela v temo!
To noč je Klarisa nepojasnjeno izginila, z njo pa tudi rdeča krogla in nenavadno, magično ogledalo, darilo starega mojstra. Njena sobica je bila prazna, starša pa obupana in zmedena. Dogodek, ki pa je sledil, je izbrisal vse nenavadne občutke in razmišljanja ljudi.
Sfinga je naslednji dan srhljivo tožeče zatulila. Glas je bil podoben žalostnemu zavijanju volkov, pomešan z zvokom snežnega viharja. Bil je presunljiv in žalosten, da je ljudi zazeblo v srce. Nato je z grmečim glasom padla na tla, se sesula v prah in onemela. Nebo je potemnelo in Zemlja je v svoji notranjosti zadrhtela. Vsi spomini, veličastna zgodovina, zgradbe in ljudje so v trenutku sestopili z odra Življenja, kot da ne bi nikoli niti obstajali.
Nekje daleč, tisoče svetlobnih let oddaljena, je na neki drugi Zemlji Klarisa veselo stekla po cvetočem travniku razigranim otrokom naproti.
Poslednji Lendavčan
Grem v gorice« je dejal in se obrnil k ženi. »Pridi za mano, ko končaš kosilo!« S palico se je počasi napotil tja, gor proti Sveti Trojici, kjer se je ob majhnem vinogradu pod težo let sesedala njegova stara vinska klet.
»Malo bom delal v goricah, saj dolgo itak ne morem«, je medtem mislil, ko je veliki starinski ključ zaškrtal v ključavnici, da bi odklenil stara škripajoča vrata. Spodaj v kleti so bili sodi še polni že skoraj kislega vina, prigaranega z žulji in krvavim potom, mračna sobica, polna pajčevin, prahu in črvivega pohištva, pa je proti njemu zasmrdela po trohnobi in plesni.
Skrušen pod težo let in grenkega življenja se je starec sesedel na stol ter s kupico v roki, naslonjen na majavo mizo obsedel in se z motnim pogledom, obrnjenim skozi majhno, zamazano okno, zazrl dol proti dolini.
Bil je zagrenjen in jezen, saj bi se moral že pred časom z bolehno in postarano ženo izseliti iz oguljene, nujne prenove potrebne, vendar nekoč lepe meščanske hiše v brezdušen, siv stanovanjski blok. Zaradi predvidene rušitve cele vrste starih hiš so tako premnogi ostareli Lendavčani končali v domovih ali hiralnicah. Obetale so se namreč velike gradnje tovarn, laboratorijev in sežigalnic, ki naj bi v popolnosti spremenile videz nekoč idiličnega, majhnega mesteca pod s soncem obsijanimi goricami. Z ženo sta sklenila ostati, se upreti, pa čeprav za ceno življenja. Z naivno, otroško trmo sta se odločila potuhniti in vztrajati vse do smrti.
Starec se je v svojem razočaranju globoko zamislil, medtem pa so se zamajali temelji zemeljskega časa in zgodilo se je nekaj nenavadnega. Zunaj stare zidanice so kot po čudežu začela minevati leta, čas je neusmiljeno tekel in z neverjetno lahkotnostjo mlel ure, dneve in stoletja ...
Medtem se je Sveta Trojica sesedala vase, njen zvonik se je žalostno zrušil in Hadikove kosti so kot v mrtvaškem plesu razsute ležale na marmornih tleh kapelice.
V dolini so medtem kot gobe po dežju rasle sive, visoke zgradbe – spalna naselja za tisoče mravelj, ki jih je v ta rajski košček sveta privlekel tuji kapital. Pod dimniki velikega farmacevtskega koncerna, ki so prebadali nebo ter dan in noč bruhali rumenkasto meglo, so nepregledne množice v belo oblečenih osebkov z maskami preko ust ustvarjali zdravila in cepiva za nove in nove izmišljene bolezni.
Stare, nekdaj lepe vile in zgradbe so ena za drugo hirale in propadle, na njihovih ruševinah so čez noč pognali jekleni dimniki ter zlato bleščeče mošeje in minareti.
Zatirani in pozabljeni domačini so pomrli, nekoč cvetoče sožitje je izzvenelo, ostal je le bled spomin v mislih zbeganih potomcev.
Brhka dekleta, nekoč pametna in samostojna, so se vedno bolj poželjivo ozirala po temnih prišlekih, ki jim je lakomnost bliskala v očeh, bujno šelestenje gozdov, bogastvo zlatih trt v goricah, opojni čisti zrak in neomadeževana voda, vse to je kot romantična fantazija romalo na smetišče zgodovine.
Profit in kapital je brezpogojno vladal, ter ošabno in surovo kimal z glavo!
Stara zidanica se je medtem že zdavnaj sesula vase in le zelo pozoren pogled bi dal gledalcu vedeti, da je to bila nekoč trdna klet. Na zaraščenem bregu sta se neopazno dvigala dva zidova in vdrta streha. Rastlinje je že zdavnaj osvojilo nazaj svoje kraljestvo: vitičast bršljan, robidovje in koprive so se vzpenjali ob ostankih zidov, stara akacija pa se je sklanjala iz neke okenske odprtine kakor okostnjak s koščenimi rokami, iztegnjenimi v pozdrav, ali pa kot da bi želela zavarovati zadnjega stanovalca ... Očitno so mimo poletela stoletja!
Saj ni res, pa le! Tam, v črni temi notranjosti, na skeletu iz polomljenih kosov lesa, ki je nekdaj predstavljal mizo in stole, je napol ležalo, napol sedelo truplo sivolasega starca. Z mumificirano, koščeno roko se je vročično oklepal ostanka počrnele steklene kupice.
Nenadoma je starec odprl oči in strmo pogledal. Jasno kot beli dan – nekoga je pričakoval! V somraku svojega uma je verjetno mislil, da je minilo le malo časa, odkar je odšel od doma v vinograd. Zdaj bi že morala priti njegova Mariška, njegova lepa, dobra žena.
Ponovno so mu misli zaplavale daleč, daleč nazaj... »Moj lepi vinograd«, se mu je zasmejalo srce in pomislil je na ljube stare trte in neskončne dneve, preživete v delu. Z romantično naivnostjo je sam vztrajno negoval svoj stari vinograd, čeprav so se mu posmehovali in vsi naokrog njega že posekali trte.
Uvoženo vino je bilo tako poceni.
Ni in ni razumel tega ponorelega sveta!
»Le kje je Mariška? Zdaj bi že morala priti s pereči in vročim bogračem. Saj sem ji rekel, da bom le eno urico delal s trtami. Malo jih le obrežem in pobožam saj dolgo itak ne morem stati! Sedaj pa s kupico vina še kar čakam in čakam.«
Tako so se mu misli počasi valile v sivi, zgubani glavi. Čas pa je neusmiljeno tekel... Tam zunaj.
Znova se je potopil v omotične misli, medtem pa so se na svetu dogajale velike pandemije, ki so kot za šalo kosile ljudi in polnile dvorane s krstami, ki so jih dan in noč odvažali. Ledeniki so se stalili, ljudje so zemljevide morali narisati na novo, ozon je za vedno izginil, sonce je postalo človekov veliki sovražnik in človekove smeti so prekrivale parke in pokopališča ...
Starec ni bil priča dnevu, ko so voditelji sveta s solzami v očeh preko ekranov prosili ljudi odpuščanja, ker niso mogli preprečiti uničenja zemlje. V kaotičnem času potem so si sledile velike vojne, katerih posledica je bila nekajletna tema in izumrtje rastlin in živali.
Vse to je le nemo opazoval s slepimi očmi, preraščenimi s sivo mreno in mahom iz svoje mračne sobice tam pod Trojico. V mislih so se mu vrstili nekdanji lepi spomini kot utrinki in zapadel je v sen brez sanj.
Medtem so ljudje v svoji brezmejni lakoti in žeji zemljo že vso do jedra prerešetali in preluknjali. V dnevih Teme je izumrlo skoraj vse človeštvo, ko pa se je prah polegel in so se črni oblaki umaknili, so se preostali ljudje v strahu zazrli v nebo brez lune.
Končno je napočil trenutek, ko je čas zaplesal v svoj poslednji tango in zdelo se je, da so minili eoni. Minareti so že davno potihnili in se skupaj s katedralami, tovarnami in dimniki spremenili v prah. Zdelo se je, da je vse ponižno umolknilo v velikem pričakovanju ali v dokončnem počitku.
In v tem mirnem ozračju, ki ga ni motil niti en šum, so vsa živa bitja brez aplavza končno sestopila z velikega odra Življenja!
Kar naenkrat pa je v času, ki se meri po drugačnih merilih, kot ga je bila vajena meriti neka nepomembna civilizacija, nad krajem, kjer naj bi v temi preteklosti stala skromna starčeva vinska klet, neslišno obstal nenavaden, lebdeč predmet, ki ga je upravljalo bitje, tako skrivnostno in tuje, da ga je nemogoče opisati.
Iz lebdečega predmeta, ki ni bil iz materije, temveč zdi se, da iz neke nepojmljive sile ali snovi, ki ni vidna očem, se je kot v sanjah proti gomili zemlje, prahu in kamenja napotila lepa, mlada ženska s cekarjem v rokah. Preko njenih rdečih lic, ožarjenih z nasmehom, je ležala spokojnost.
V plitvi gomili je, popolnoma nerazumljivo, nenadoma radostno zaigralo v zvestem pričakovanju že zdavnaj strohnelo srce.
Tako se je v končni združitvi, ki je kljubovala času, sili in smrti izpolnilo pričakovanje ljubečega domoljuba, poslednjega Lendavčana, ki ni želel zapustiti svoje zemlje niti za ceno lastnega življenja.
Megjelentetve a szerző engedélyével.
- Valerija Vrenko, 2020: Klarisa. V Lendavi: samozaložba
- COBISS+
Apokalipsa
APOKALIPSA
Zemlja, nekoč zeleno-modri
dom si nam bila,
sedaj na njej ni več slišati
utripa človeškega srca.
V vesoljska brezna Poslednji
vojskovat so se odšli,
da bi nekoč lahko se
nanjo svobodni vrnili.
Davno je, kar na stolpih svetlih
so stražili in nemo zrli v tujce,
ki parali so ljubo jim nebo.
V poslednjih sončnih žarkih
je Mir izgubil zadnjo bitko s Temo.
Uročena samota vlada povsod,
brezupen strah je tukaj gospod.
Ni več vetra, ne meglic,
ne dreves in ne cvetlic,
ki, kot se mi zdi,
so bile človeške oči …
Nemirno nebo še zmeraj režejo
jeklene ptice, nekoč pa tod so
v toplih nočeh letale kresnice …
Na tej krogli zapuščeni, sivi,
je kot kužna bolezen bila
iztrebljena ljubezen.
Sanje
SANJE
Ovila sem se
v mehko odejo,
da lažje potonem v tople meglice.
Lahkotno stopam
med sanjske podobe,
kjer usahnejo vse dnevne tegobe.
Se vprašam,
le kam odidejo misli,
ko jih preženem?
Nekatere zbežijo
kot oblaki, ki jih po nebu
suvajo vetrovi.
Druge se vračajo
kot zarja v jutro,
kot volkulja v svoj prvi brlog.
Spokojno zleknjena
na blazinah sanj
že diham v ritmu mraka.
In potem, čez dolgo časa,
ko sanjam odvežem krila,
se name usuje zvončkljajoči plaz miru.
Vse mine, ostanejo mi
le sanje,
vzamem jih s sabo v nov dan,
da spomin ne izgine,
da se laž ne naseli vanje.
Jutro v gozdu
JUTRO V GOZDU
Na vzhodu je nebo zakrvavelo,
v globinah smaragdnega gozda
se sliši spokojno mrmranje
starih dreves.
V svežem jutru z drevesnih
listov zvonko odpadajo biseri
vodnih kapelj … nekatere so
težke in temačne, druge se
lesketajo v mavričnih barvah
sončnega vzhoda.
Prebudijo se še ptice,
glasovi prebujajočega se dne
nenadoma udarijo v ušesa
kot Niagarski slapovi.
Stopam po vlažni travi, mahu
in odpadlem listju,
lasje so kmalu mokri.
V očeh me skelijo solze,
prameni se lepijo na čelo in lica,
srce razbija v burnem ritmu,
ko se bližam cilju.
Sredi gozda kot očak stoji
ponosen hrast … stoletja, vojne,
letni časi so hrumeli mimo,
on pa sledil le soncu je in luni.
Nenadoma kot rezilo
ostro šine vame vonj trohnobe,
smrti, nekega konca ...
Zdrznem se in stopim bliže,
za trenutek neutolažljiva,
vendar v istem hipu mi srce zavriska …
V vdolbini prastarega debla
se - skrita pred pogledi -
lesketa kristalno čista voda
… kri novega življenja.
Sprehod duše
SPREHOD DUŠE
Znana pot me vodi
do rečne mrtvice,
kjer nežno pojo zasanjane ptice.
Tam lokvanji beli cvetó
in meglice spokojno legajo
na zemljo.
V meni sta mir in neskončna
tišina, vsa radost sveta in
brezmejnost vesolja …
V objemu s samo seboj
čutim le utripanje
srca in krvi kot
valove morja.
Danes je dan, ko mi dišijo
vse slike, z mislimi
poljubljam vse znane mi like …
Platno noči naj jih prekrije
do svita, ne pustim
vdora ljudi v
moja kraljestva skrita.
Tedaj v zvoniku udari v polno …
že stopam iz skritega raja, kjer
se počutim popolno,
na pot smerokazov in v
mesto brezbrižnih obrazov.
Nabiram poljube toplega jutra,
zajemam svetle žarke v dlani,
da jih skrijem v zbirko, kot to počneš ti.
V dušo nalagam dreves nežne dotike,
zven pesmi visokih trav
in cvetne poljube …
da ne pozabim lepote in se
spomnim obljube.
- Valerija Vrenko, 2020: Potovanje duše. Lendava: Zveza kulturnih društev
- COBISS+
Megjelentetve a szerző és a kiadó engedélyével.
A bemutató a lendvai Kultúregyesületek Községi Szövetségével együttműködve készült.
Baboš Logar, Bea
Az apja magyar volt, az anyja szlovén. Az általános iskolát és a középiskolát Muraszombatban végezte. A ljubljanai egyetem Bölcsészettudományi Karán szlovén és összehasonlító irodalom szakon végzett. 1970 és 2005 között szlovén nyelvet tanított a Muraszombati szak- és technikai középiskolán. Szlovén nyelvre fordította néhány magyar szerző regényét. Három önálló novellagyűjteményt adott ki. A Vestnik újság Pen című havi mellékletében cikkeket tett közzé a szülőföldjéről híres, de kissé elfeledett személyiségekről. Egy ideig kulturális rovatot is szerkesztett ugyanabban az újságban. Az Idea TV-n a Druženja s knjigo (Könyvvel való társalgás) című műsorban működött közre. Radencin él, és aktívan részt vesz az ottani idősek otthona tevékenységeiben. Ez év elején önéletrajzi regényt adott ki Panonska melanholija (Pannon melankólia) címmel.
Beszélgetés Bea Baboš Logarral a Panonska melanholija című könyvéről (szlovén nyelven)
V začetku leta je izšla vaša knjiga z naslovom Panonska melanholija. Ima kar dva podnaslova: Cvetkovi ter Abecedarij nostalgije. Cvetkovi, ker govori o družini po materini strani, Abecedarij nostalgije, ker si po abecednem vrstnem redu sledijo poglavja, v katerih opisujete sorodnike, dogodke v svojem življenju, razmišljanja o Bogu, o svetu … Od kod odločitev za naslov in podnaslova? Se vam zdi, da ste kot družina bili melanholični? Oziroma, da je veliko vaših družinskih članov bilo melanholičnih? Zapisali ste, da je večina Cvetkovih doživela več slabega kot dobrega …
Naslovi se verjetno porajajo kar sami od sebe. Mislim, da ni bila melanholična samo moja družina in tudi v njej ne vsi. V mojem času sicer več ne, pred mano pa je bil to duh časa, panonski prostor, mislim predvsem madžarski, je bil izrazito melanholičen, zlasti po svoji literaturi, če omenimo le pesnika Adyja, pa recimo Sándor Márai, zelo blizu temu razpoloženju se mi je zdel njegov roman Esterina zapuščina, pa Szomorú vasárnap – žalostna nedelja, pa halgatoji, ki so jih Cvetkove ženske poslušale v nedeljo popoldne, čeprav meni v mladih letih nikakor niso bili všeč. Melanholija je posebno razpoloženje vdanosti v usodo, ko se več ne boriš, si zadovoljen s sanjarjenjem, branjem, posedanjem ... v praznih poletnih popoldnevih. Tega nikoli nisem razumela kot obup ali žalost, ampak kot stanje rahlega obžalovanja, pa tudi zadovoljstva, da je tako, kot je. Melabus je temu rekla moja omama. Takšno vzdušje je bilo doma tudi v Soboti, ki je bila dogo časa večnarodna in večverska, meščani so bili po poreklu Madžari, Nemci, Čehi, Slovaki, Judje, Romuni in seveda Slovenci, avtohtoni in tisti, ki so prišli po prvi svetovni vojni, ko se je Prekmurje priključilo k Sloveniji. Po veri pa katoliki, protestanti, močna je bila tudi judovska skupnost.
Podnaslov je nastal, ker je v središču pripovedi družina moje mame, tudi širša in zaradi različnih usod primerna kot literarna snov. Abecedarij pa zato, ker dolgo nisem mogla ugotoviti, kako naj vse skupaj razvrstim, potem pa sem se spomnila abecede. Vsako poglavje se lahko bere posebej in na koncu se pokaže mozaik, v katerem je združena cela zgodba.
Prej ste pisali kratke zgodbe, črtice, novele. Grlico smo predstavili tudi v naši knjižnici. Kdaj ste se odločili, da boste napisali ta roman? Oziroma zakaj? Roman je izšel ravno v času korone, ste ga pisali v obdobju koronske karantene ali je bil napisan že prej?
Roman je v mojih mislih nastajal dolgo časa, a le v mislih, v skladu s panonsko melanholijo, ki se večinoma zadovolji s sanjarjenjem in ko sanjarjenje zaključiš, se ti zdi, da je tudi samo dejanje že opravljeno. Nasploh sem začela pisati zelo pozno, bila sem stara že čez petdeset let, ker prej nekako nisem bila prepričana, če znam pisati ali ne. Vse življenje sem brala, in to zelo dobre knjige, in vedela sem, da mi kaj takega nikoli ne bi uspelo. Potem sem se pa le opogumila, ko sem spoznala, da je Bog razdelil od enega do deset talentov in tudi, če imaš samo enega, ga ne smeš zakopati. Ta roman je tako obstajal najprej v domišljiji, nato sem ga pisala kakšna tri leta. Pišem tako, da ko nekaj napišem, nekaj časa pustim in potem še enkrat preberem, rekla bi »s tujimi očmi«, da vidim, če je dobro ali ne. To gre bolj počasi. Drugo pa je, da si zgodb ne znam izmišljevati. Biti morajo zelo dobre ali pa kriminalke. Znam pisati samo o Soboti in svojih ljudeh.
Gre sicer za avtobiografski roman, vi se v njem pojavljate le v nekaterih poglavjih, pripovedujete pa o članih svoje družine, o materini družini, Cvetkovih, o tetah in stricih, babici, dedku, tudi o očetovi družini, življenju v Murski Soboti, njenem tujerodnem prebivalstvu – tudi vaša družina je bila takšna.
Moja družina je bila res tujerodna, a kot sem že napisala, v Soboti to ni bila nobena posebnost. Omama je prišla iz Švice, bila je nemškega rodu, opapa je bil domačin, njegov oče Slovenec, mati Madžarka, moj oče, Tibor Baboš, je prišel v Soboto med okupacijo kot davčni uradnik, njegova družina je izvirala iz Körmenda. Moj roman pa je in ni avtobiografski, v tem smislu, da v njem nisem jaz glavna oseba. Vstavila sem le poglavje Pobratimija o svojih gimnazijskih letih in sošolkah. O sebi ne bi znala nič kaj dosti zanimivega napisati. Moja zgodba bi bila verjetno dolgočasna. Vedno se mi je zdelo, da sem kot gladina jezera, ki odseva ljudi okoli sebe. Ti ljudje pa so bili močne in nenavadne osebnosti, veliko bolj vredne opisovanja kot jaz sama. Imela sem posebnega očeta, posebno mamo, posebnega moža, tudi moj sin se ne pusti ukalupiti. Jaz sama nikoli nisem kaj posebej izstopala, moj ideal je bil mirno, vsakdanje življenje.
Glavne osebe v romanu predstavljate iz treh perspektiv: kot literarne junake, kot spomin ter skozi pisma svoje tete Bözsi. Pisma so tudi vložena v roman – vam je teta ta pisma pisala kar tako ali ste jo za ta pisma prosili, ste jih imeli kje shranjena in ste se odločili, da napišete knjigo in jih pri tem uporabite? Je bilo težko zapisovati spomine, vam je bilo težko se spominjati vseh oseb, ki danes niso več z vami? V knjigi ste zapisali, da čim starejši smo, več mrtvih kot živih hodi z nami, ta misel se mi je zdela zelo zanimiva.
Ko sem sklenila, da bom napisala roman o Cvetkovih, sem najprej prosila teto Bözsi, ki je živela v Kranju, ali mi lahko pomaga s pismi, v katerih bo opisala svoje starše, brata in sestre in ji povedala, da nameravam napisati knjigo. Rade volje mi je pomagala, imela je čas in dovolila, da njena poročila uporabim za knjigo. Najprej sem jih mislila uporabiti le kot gradivo, potem pa sem ugotovila, da so tako avtentična in dobra podoba časa, in da je tudi teta Bözsi neke vrste pisateljica, da jih moram vključiti v izvirniku. In tako so nastale tri različne perspektive. Lahko potrdim, da je bilo o tem pisati težko. Mogoče je tudi zaradi tega nastajalo tako počasi. Moja mama, na primer, je prišla zadnja na vrsto, ker je bilo pisati o njej najbolj boleče. To je nekaj podobnega, kot če greš k zobozdravniku: globlje kot vrta, bolj boli. No, jaz sem si vrtala po srcu, pa malo odmaknila, pa malo spet poskusila. Moram pa reči, vsaj sama tako mislim, da če hočeš pisati o bolečih stvareh, moraš imeti distanco, gledati na svoje življenje že iz daljave minulih let, ko si že bolj obvladan in miren. Zadržana čustva so mi bila tudi pri drugih pisateljih vedno všeč. Kar se tiče umrlih, ki jih človek nosi s sabo, v tem ni nič morbidnega, ne nosim jih kot mrtve, ampak kot žive. In ko si star že več kot sedemdeset let, postane takšno spremstvo kar številno.
O dvojezičnosti – vaš prvi jezik je bil madžarski, zapisali ste, da so nekateri od vaših tet in stricev bili Slovenci, drugi so se imeli za Madžare, to je bilo zelo zanimivo prebrati. Kakšen je sicer vaš odnos do dvojezičnosti? V knjigi je tudi veliko madžarskih izrazov, saj ste se tako pogovarjali doma.
Mislim, da je bil občutek pripadnosti pri mojih stricih in tetah odvisen od tega, kdaj so se rodili. Starejši, rojeni v začetku 20. stoletja, so se imeli za Madžare, mlajši pa za Slovence, odvisno tudi od vzgoje in družbe. Tudi to ni bila redkost. Starejši stric Otto je bil madžaron, ki je po vojni moral oditi na Madžarsko, mlajši stric Štefan je bil komunist in ilegalec, študiral je v Ljubljani. Obesili so ga Madžari leta 1941 in umrl je z besedami: »Slovenci, svoboda bo prišla«. In kot že rečeno, v veliko družinah so se med vojno dogajala takšna razhajanja. Naš domači jezik je bil tudi v času mojega otroštva madžarski, tako so pač govorili in to ni imelo nobene zveze s politiko. In seveda prekmursko narečje, ki sem ga govorila sama. Potem pa šola, slovenski knjižni jezik, študij ... Vse smo veliko brale, pri nas je bilo veliko madžarskih pa tudi slovenskih knjig, oba jezika imam rada, na žalost madžarščine ne obvladam dobro. Razumem skoraj čisto vse, to že od doma, težko pa govorim in še manj pišem.
Mogoče na kratko o vašem prevajalskem delu – tudi sami ste prevajali, v knjigi sem prebrala, da je prevajala tudi vaša mama – Cankarja, Kardelja, pa tudi sama je pisala – tudi njene pesmi so v vaši knjigi, prav tako je tudi mama bila novinarka, sami ste delali za Vestnik – to imate torej v družini. Nekje sem prebrala, da pravite, da ste se s pisanjem začeli ukvarjati pozno, zakaj? Ker niste imeli časa ali ste kasneje začutili željo, da svoje misli spravite na papir?
Res je, mama je bila novinarka pri madžarskih časopisih in tudi prevajalka. Končala je madžarsko gimnazijo med vojno in jo je zelo dobro obvladala. Sama pa sem že kot študentka začela prevajati iz madžarščine za Mladinsko knjigo, bila je knjiga Magde Szabó Állarcos bál, Ples v maskah. Prevajanje mi je zlahka šlo, ker sem imela doma tri žive slovarje: mamo, omamo, teto Anuš, ki je trdila, da je madžarski jezik veliko bogatejši od slovenskega. Pozneje sem prevedla še nekaj avtorjev. Pisala sem za kulturno stran Vestnika in za prilogo Pen. Moje literarno delo pa je nastajalo pozno. Verjetno ne toliko zaradi pomanjkanja časa, bolj zaradi negotovosti. Zdi se mi, da sem imela v tem smislu zelo počasen razvoj. Hočem reči, da se iz praznega ne da jemati, stvari v tebi morajo dozoreti.
V knjigi ste poglavje namenili tudi knjigam. Na splošno je o knjigah in branju veliko napisanega v vaši knjigi. Knjige so vas spremljale že od mladih nog, zapisali ste, da ste vedno radi brali. Spomnim se, da ste zapisali, da je mama dobila službo knjižničarke in da ste bili veseli, ker vam je lahko prihranila Karla Maya, ki so ga tudi fantje zelo radi brali. Dolga leta ste bili tudi profesorica, poučevali ste slovenščino. Zapisali ste, da ste radi brali Manna, Dostojevskega ipd. Danes je odnos do knjig in branja drugačen kot nekoč, kaj mislite, zakaj je tako? Še danes radi veliko berete? Kakšne knjige so vam pri srcu? Mogoče kakšna misel glede branja, pomembnosti knjig, ker bo pogovor objavljen v sklopu Noči knjige, s katero praznujemo mednarodni dan knjige in avtorskih pravic.
Knjige so mi bile že od otroštva zelo pomembne. Od prve zbirke pravljic Čebelica, ki mi jo je naročila mama. Kot najboljša družba me spremljajo vse življenje in večkrat si mislim, da je moj osnovni poklic bralka. Zelo rada sem na primer brala obsežne knjige, take, da sem se dolgo lahko družila z literarnimi osebami in mi je bilo vedno hudo, da se tudi najbolj obsežna knjiga konča. Kot bi me vrgli ven. Zgodbe je konec, zdaj pa pojdi lepo domov. Včasih smo tudi otroci in mladi zelo veliko brali, verjetno tudi zato, ker še ni bilo televizije. A vedno, ko sem šla v knjižnico in sprejemala knjige preko pulta, sem si želela, da bi lahko sama stopila med police in brskala med knjigami. To se je pozneje v moje veliko veselje tudi zgodilo. Meni, recimo, knjiga še vedno več pomeni kot recimo film. Posebno, če sem knjigo brala že pred filmom in si osebe predstavljala po svoje. Zelo rada berem tudi kriminalke, te so nekakšen odklop od vsakdanjih skrbi. Od »resnih« so v zadnjih letih name naredile zelo močan vtis knjiga Maje Haderlap Angel pozabe, Makinov Francoski testament in knjiga Konje krast, avtorja se ta hip ne morem spomniti, berem seveda tudi slovenske pisatelje, k tistim prej omenjenim bi pristavila Prišleke Lojzeta Kovačiča in seveda »naše« Štefana Kardoša, Evalda Flisarja, mojega slavnega sošolca, Dušana Šarotarja, Ferija Lainščka, od številnih pesnikov pa bi omenila na žalost že pokojnega šolskega kolega Milana Vincetiča. Zdi se mi pa, da ko grem v knjižnico, oziroma sem hodila v predkoronskih časih, je bilo vedno veliko ljudi, tako mladih kot starejših in velikokrat čakalne vrste za kakšnega pisatelja. Rada imam knjige in knjižnice in povedati moram, da so knjige res lahko dobro razvedrilo, da pa je mogoče še pomembnejše, da se iz njih veliko naučiš, spoznaš svet, v katerem živiš, koordinate časa in prostora, družbe, značaje, tvoje dojemanje sveta in življenja postane veliko širše, bolj veš, kje si, kdo si. In seveda, da ne zanemarimo – dobro se naučiš pisati in govoriti, najprej v svojem, potem pa še v kakšnem tujem jeziku. Šola daje samo okvir in užitek je spoznavati več, torej brati, hoditi v knjižnice, si knjige tudi kupovati. Ni mogoče, da v vsej množici naslovov v knjižnicah ne bi našli tistih, s katerimi bi z zanimanjem in veseljem preživeli nekaj uric svojega dne. In še nekaj: mogoče ne bi bilo treba omalovaževati tistih, ki berejo tako imenovano trivialno literaturo – če se navadiš na branje, lahko od tega preideš tudi na kaj boljšega.
Lep pozdrav vsem bralcem in vse dobro – minden jót kívánok!
Bea Baboš Logar
Bea Baboš Logar az idei Könyv éjszakájára a Panonska melanholija című regényéből küldött fejezetet.
Knjige
KNJIGE
Ne spominjam se, kdaj so mi prvič v roke potisnili knjigo, niti ne, kdaj sem začela brati. Prve otroške knjige mi je brala Omama, tudi sama strastna bralka, prav tako kot mama in teta Anuš. S knjigami sem bila obdana od otroštva naprej, pri nas jih je bilo veliko, še iz predvojnih časov, a večinoma so bile madžarske, slovenskih je bilo le malo. Te so začele prihajati z mojim odraščanjem, domačim branjem, ki smo ga dobili v šoli in iskanjem v knjžnici: od otroških knjig do pustolovskih, zgodovinskih, indijanaric, v vsaki so bila čudovita doživetja. V gimnazijskih letih so prišli veliki romani svetovne knjževnosti in seveda je bil tudi moj študij s knjigami tesno povezan.
Največkrat v življenju pa sem prebirala tri romane, če naštejem po vrstnem redu: Thomas Mann - Čarobna gora, Miguel de Cervantes - Don Kihot, Bulgakov - Mojster in Margareta. Ne po vsebini ne po avtorjih nimajo med seboj nobene zveze, zato zelo težko pojasnjujem, zakaj so mi tako ljube, saj sem vsako prebrala najmanj šestkrat v različnih obdobjih svojega življenja. Ugotovila pa sem, da je zanimivo, če prebereš svojo priljubljeno knjigo vsakih deset, dvajset let , se vrneš k „prijateljem“ in vsakokrat spoznaš nekaj novega. Razumljivo je, da si to razkošje lahko privoščimo le, če dovolj dolgo živimo, če nismo preveč radovedni, ne hlastamo kar naprej za novimi vznemirjenji in smo nekaterim avtorjem pač zvesti. Gotovo bo bralec, ljubitelj knjig, bral tudi to, kar izhaja sproti, pozoren bo na nova lepa doživetja, ki jih nudijo zgodbe. Tudi v mojem življenju so bile razen teh treh še številne knjige, ki sem jih prebirala z zanimanjem in občudovanjem in veliko časa sem, ne vem, če se naj tako izrazim, zapravila tudi za branje kriminalk.
Pri šestnajstih sem odkrila Thomasa Manna in njegov roman Čarobna gora. Takrat sem v knjigah ždela že noč in dan, in zaradi tega se doma več nihče ni prerekal z mano, tako da sem jih lahko nosila s seboj tudi h kosilu, kar po splošnem mnenju gotovo ni bilo primerno. Tako je bilo tudi s Čarobno goro, a kljub očarljivemu besedilu so nekatera poglavja ostala neprebrana. Kar je bilo pretežko ali v tistem času zame nezanimivo, sem izpustila in dalje sledila ljubezenski zgodbi Joachima vojščaka, ki je zaradi tuberkoloze pristal v zdravilišču - na čarobni gori. Njegova ljubezen do „visokoprse, hihitave Rusinje Marusje“ pa se je kazala zgolj s tem, da je pri skupni mizi, za katero so se zbirali trikrat na dan in ji je sedel nasproti, zardeval in pobešal pogled. Z njo je govoril samo enkrat, na večer, preden se je moral preseliti v sobo za umirajoče - „moribunde“ in se za vedno posloviti od omizja tistih, ki bi še utegnili ozdraveti. Do tega bolečega poglavja sem prišla ravno pri kosilu. Malo pred tem je bil pri nas čudaški pisatelj in prevajalec Griša Koritnik, ki se je iz neznanega razloga naselil v Soboti in sta z ženo, majhno okroglo ženičko, v bližnjem malem parku pasla svoje kokoši. Tisti dan je pobiral nekakšno članarino. Bil je zelo izobražen in ko je opravil svojo dolžnost, nam je za nameček v angleščini odrecitiral Krokarja Edgarja Alana Poeja. Naše ženske niso znale angleško, jaz pa še tudi ne toliko, a spoštljivo smo ga poslušale. Ko je odšel, je prišla na mizo juha z branjem o Joachimu, ki je ravno v tistem trenutku umiral. Zajokala sem in grenke solze so mi kapljale v fižolovo juho, mama pa je rekla kot ponavadi, ni ti treba jokati nad romani, dovolj boš še jokala nad svojim življenjem...
Čarobna gora pa me je spremljala še dalje. Prišlo je obdobje študija svetovne književnosti v Ljubljani, tudi pri profesorju Dušanu Pirjevcu. Tako pri njem kot pri dr. Ocvirku je pri izpitih včasih naneslo, da sta vprašala tudi kaj, kar ni ravno spadalo k izpitni snovi, šlo je bolj za splošno poznavanje književnosti. In tako me je dr. Pirjevec pri izpitu med drugim vprašal tudi, če sem brala Mannov roman Čarobna gora. Razveselila sem se, da lahko odgovorim pritrdilno, profesor namreč ni maral neumnih študentov. Potem me je pa še vprašal, če se spomnim, kaj sta se pogovarjala jezuit Naphta in humanist Settembrini. O tem sveda nisem imela pojma, ker sem tista poglavja izpustila, njuni dialogi me niso zanimali in tako sem svojo trditev postavila na laž. Seveda se je malo ponorčeval, izpit sem naredila, bilo me je pa ustrezno sram.
Po tistem sem ta roman prebrala še većkrat, postala pozorna na ljubezen Hansa Castorpa do nenavadne Rusinje Claudije, in na to, kako pisatelj izjemno tankočutno opisuje rojevanje ljubezni - dolgotrajnega procesa, ki se ga niti ne zavedaš, ga ne ubesediš in ga ne razodeneš. Na vrsto sta prišla tudi Naphta in Settembrini, pa mynheer Pieter Peeperkorn, čudaški Holandec, ki ga pisatelj vpeljal v družbo samo zaradi njegove nenavadnosti. Njihovi sprehodi in pogovori s Hansom Castorpom - „otrokom „ki življenju povzroča skrbi“so bili zelo učeni in zanj tudi velikokrat poučni, saj ga je vsak od te druščine skušal pridobiti na svojo stran. Z leti, ki so prihajala, se mi je ta družba zdela vedno bolj zanimiva in tudi vsi drugi v tem malem vesolju, popolnoma odmaknjenem od življenja „tam spodaj“ tudi srhljivi s svojo razpuščeno svobodo pred obličjem prihajajoče smrti. Hans Castorp se na koncu, po sedmih letih svoje zakletosti na Čarobni gori reši, se osvobodi, a njegova nova svoboda, njegovo novo življenje se nadaljuje v vrtincu prve svetovne vojne. In tu ga avtor zapusti.
Z romanom Don Kihot sem se srečala pri študiju, dr Pirjevec je predaval o evropskem romanu in ga postavil na začetek novoveške književnosti, ki je zastavila novo podobo literarnega junaka. Označuje pa ga trditev literarnega teoretika Györgya Lukacsa – pot se pričenja potovanje je končano. Novodobni literarni junak naj bi se odpravil na pot v iskanju smisla, za katerega se na koncu izkaže, da ga ni. Jedro sveta je namreč črno, je v bistvu klic smrti - nihil ali nič. To spoznanje pa pride šele tik pred smrtjo, ko se junak zave, da je bilo njegovo življenje samo iluzija in popolnoma zgrešeno.
Tako kot je bilo mogoče zgrešeno tudi življenje zdaj tako znamenitega pisatelja. Mogoče pa je Cervantes prišel na svet samo zato, da bi napisal ta nepresežni roman. Sam je nenehno tolkel revščino in hrepenel po slavi, ki je v času renesanse nenadoma postala zelo pomembna, prav tako pa je lahko prinašala bogastvo. Svoj veliki roman je Cervantes napisal v ječi, priznavajoč, da sam takšen, kakršen je, ni zmogel roditi boljšega otroka kot Don Kihota, revnega viteza klavrne postave in nesrečno smešnih dogodivščin, pri katerih mu je pridružil prebrisanega in preprostega oproda Sancha Pansa. Eden na konju, tudi klavrnem Rosinantu, drugi na osličku še vedno jahata skozi stoletja.
Vsak dober roman je ali mora biti, kot smo slišali, večplasten. Skozenj se morajo kazati čas in prostor, družba, posamezniki, duh časa, vrednote in predvsem pot, ki jo junak prehodi od rojstva do smrti. Naj mi bo dovoljneno še vedno uporabiti besedo junak, ki smo je bili vajeni, ne pa literarna oseba, kar bi sicer bilo bolj pravilno, saj vsak, ki se je pojavil v knjigi, ni bil junak v pravem pomenu besede.
Don Kihot je bil prvi primer deziluzije, velike razlike med domišljijskim svetom in resničnostjo. Že postarnemu podeželskemu španskemu vitezu, ki je svoje brezdelje reševal z branjem viteških romanov, se je zgodilo, da se je v dogajanje tako vživel in mu verjel, da se je odločil, da bo tudi sam postal popotni vitez, da bo šel v svet razdirat krivice, pomagat vdovam in sirotam, se borit s čarovniki, reševat začarane princese, se s katero tudi poročiti s in si pridobiti kraljestvo. In po vzoru vseh junaških vitezov je potreboval še dvoje: oproda in srčno damo, v imenu katere bo opravljal vsa junaška dejanja. Za oprodo je nagovoril soseda Sancha, skromnega in bolj maloumnega kmetiča, za damo pa je izbral kmečko dekle iz sosednje vasi, ker druge pač ni poznal, in ji pripisal silno lepoto in plemenit značaj. Dal ji je tudi lepo novo ime: Dulcineja. V resnici pa, kot zvemo, je bila njegova lepotica najbolj znana po tem, „da je imela od vseh žensk v Manchi najbolj spretno roko, ko je bilo treba nasoliti svinjino“.
Z Dulcinejo v mislih in Sanchem ob strani se je napotil za prigodami, ki so bile ena bolj čudaška in smešna od druge. Don Kihot je namreč vse dojemal drugače, v skladu s svojimi knjigami: čredo ovac je imel za turško vojsko, brivsko skodelo za čudežni Mambrinov šlem, mline na veter za velikane. In pri vseh junaštvih jo je kratko potegnil Sancho, ki je bil čisto človeško tudi pohlepen in se mu je pridružil zato, ker mu je Don Kihot obljubil, da mu bo dal grofijo, ko bo sam postal kralj. Nesmrtni so njuni popotni pogovori, v katerih Sancho v dokaz pravilnost svojega mnenja niza nešteto starih pregovorov iz ljudske modrosti. Seveda kraljestva ni pa tudi ne grofije, samo bunke in treski, da nikoli tako, spozna Sancho. A tudi on se je spremenil, svojega gospoda je vzljubil zaradi njega samega ne zaradi njegovih obljub in mu še naprej zvesto sledil. Na koncu glavni junak spozna, da je bilo vse narobe, vse le iluzija, da popotnih vitezov v resnici nikoli ni bilo in da tudi sam ni bil to, da so ga zavedle njegove sanjarije. Vendar pa je ob tem spoznanju že hudo bolan in mora umreti. Potovanje je končano, na novo pot pa se več ne more odpraviti. Sancho pa brez očitkov o neizpolnjenih obljubah bridko joče za njim...
Veliko je bilo o tem napisanega, zlasti v imenitnem starejšem prevodu Stanka Lebna in njegovi spremni besedi.
Nesmrtna junaka pa naj bi bila in verjetno tudi sta dve plati človeške torej tudi naše narave idealizma in realizma. Kot da vsi obenem lebdimo v oblakih in hodimo po tleh. Zato se tudi večkrat spotaknemo in se spet moramo vrniti v stvarni svet. Če tega ne zmoremo, je lahko hudo narobe. Pa vendar je sanje treba obdržati, kot priča naš roman, čudovito napisano, pretresljivo, najbolj smešno in najbolj žalostno branje za vse čase.
Tudi s tretjo knjigo, Mojster in Margareta imam svojo zgodbo. Knjige nas namreč včasih ne spustijo vase. Ustavljajo nas, ne moremo biti zadovoljni z začetkom, ne zanima nas in branje preprosto opustimo. Knjig je dovolj in zakaj bi se mučili.
Mojstra in Margareto sem si vztrajno nosila iz knjižnice, jo začela brati, po nekaj straneh nehala, jo še malo imela doma in spet odnesla nazaj. Preprosto mi ni dovolila stopiti v dogajanje. A nekega dne sem jo zagledala pri prijateljici in jo prosila, naj mi jo posodi za kakšno leto dni, mogoče mi bo uspelo, da jo končno preberem. Leto je skoraj minilo, ko sem se vendarle odločila za branje, pa naj bo, kar hoče. Tokrat je bilo drugače in prebijala sem se skozi z vedno večjim zanimanjem. In ko sem prišla do zadnje strani, sem bila tako navdušena, da sem jo začela brati znova od začetka. In verjetno je bilo to res potrebno, saj je zgodba tako nenavadna, privlačna in mnogoplastna, da želiš biti zraven prav povsod. Bulgakov je živel v strašnih Stalinovih časih, ki jih je prikazal na satiričen način z res nenavadnimi dogodki, ki naj bi se pripetili v Moskvi leta 1936. Osrednja zgodba se odvija okoli zgodovinarja, ki mu je padlo na um, da bi napisal roman o Jezusu in Ponciju Pilatu. Ne more ga izdati, ker ga zaradi nenavadne teme začnejo preganjati in končno spravijo v umobolnico. Njegovo zgodbo v romanu pripovedujeta pesniku Ivanu Bezdomnemu dva lika: najprej Woland, satan, ki se je s svojim spremstvom naselil v Moskvi in napravil strahotno zmedo, nato pa še avtor sam, ki ga je Ivan našel v umobolnici, kamor so ga namestili, ker je skušal dokazati, da je srečal samega satana, namesto da bi mu verjeli in poslušali njegova svarila. Moskovčani so bili vsi po vrsti ateisti in nihče ni verjel ne smel verjeti v kaj nadnaravnega. Čeprav, se ponorčuje pisatelj, so se skoraj vsak dan dogajale nadnaravne stvari, saj so ljudje kar izginjali čez noč in jih nihče več nikoli ni videl. Avtor v zgodbo vplete tudi faustovski motiv velike ljubezni med pisateljem, imenovanim mojster in lepotico Margareto, ki ga po izginotju obupana išče in ji Wolandovo spremstvo podari čudežno mazilo, ki obnavlja mladost, za plačilo pa mora biti gostiteljica na velikem plesu pri satanu, po katerem ji vrnejo ljubljenega mojstra in tudi njegovo knjigo, ki jo je mojster že zažgal. O čem govori: o Jezusu, ki ga je Pilat na zahtevo judovske duhovščine dal obsoditi na smrt, čeprav je vedel, da je nedolžen, a se je bal za svoj položaj. Jezusovo sporočilo pa je : največji greh je strahopetnost. A vsebine knjig je težko pripovedovati, ker ni toliko pomembno, kaj je napisano, ampak kako. Vse je v jeziku in mogoče je ravno to skupno vsem trem pisateljem, ki jih tako občudujem, sijajno obvladovanje orodja, se pravi besed, s katerimi lahko naredijo pravo čarovnijo. Ta čarovnija jezika pa nas pripravi, da vstopimo v zgodbo med žive osebe in do konca vznemirjeni bivamo med njimi in da se tudi vsake toliko radi vračamo med stare znance. Pa še nekaj, vsi trije romani se dogajajo v svetu, ki ni povsem izmišljen, vendar odmaknjen od vsakdanjosti: čarobna gora nekje visoko nad zemeljskim vsakdanom, oddaljene pokrajine španskih viteških dogodovščin, nadnaravni svet Boga in hudiča, kamor edino lahko pobegnemo, ko stvarno življenje v resničnem času in prostoru postane nevzdržno.
A naj se vrnem na začetke. Že zgodaj so prišle prve pravljice iz zbirke Čebelica, nato knjige, ki sem jih v šoli dobivala za odličen uspeh: Mehurčki, Devet povesti in ena, to sem ohranila in jo včasih prebiran še zdaj. Omama in Anuš sta rajši brali madžarske knjige, teh smo imeli zelo veliko, tudi tiste z mehkimi platnicami, imenovane ponyva regeny, v njih so bile ganljive ljubezenske zgodbe s srečnim koncem. Brali pa sta tudi slovenske. Omama jih je verjetno brala zaradi mene, da sva se lahko potem pogovarjali. Mama je imela rada poezijo tako madžarske kot slovenske pesnike, pesmi nismo nosili iz knjžnice, večinoma smo jih kupovali. Dobre pesmi moraš vedno imeti pri roki, da lahko kadarkoli pogledaš vanje. V zadnjih razredih osnovne šole so prišli pustolovski in zgodovinski romani in kriminalke. Karl May, Henryk Sienkiewicz, romani X 100 v srbohrvaščini in nepresežna Agatha Christie. Gimnazija je bila obdobje velikega romana: Vojna in mir ter od dekliških src občudovani knez Andrej Bolkonski. Ana Karenina mi ni bila preveč všeč, pri šestnajstih letih je pojmovanje ljubezni romantično – poroka z nekom , ki ga vzljubiš in potem zvestoba do smrti. Še bolj mučno je bilo branje, obvezno seveda, romana Gospa Bovary – francoskih pisateljev nisem nikoli preveč marala. Z njihovimi zgodbami se nikakor nisem mogla poistoveiti, kot da v njih ni nobenih čustev.V tretji gimnaziji sem prebrala vsega Dostojevskega z največjim občudovanjem. Bratje Karamazovi, Idiot, Zločin in kazen. Vzbujali so občudovanje, sočutje, jezo in željo spremeniti svet. To pisatelji le redko dosežejo, a nekoč sem prebrala, da so ruski pisatelji s svojimi knjigami in obsodbo bogatašev povzročili revolucijo.
Vsekakor pa ne smem pozabiti „ženskih romanov“ najprej naš družinski roman, V vrtincu, ki so ga smo ga prebirale vse generacije Cvetkovih žensk. Pa Pearl Buck in njeni romani o Kitajski, pa Broomfieldov roman Deževje prihaja, Galsworthy: Saga o Forsytih, romani o ljubezni, močni sili, ki pretrese zlasti žensko srce in dušo. Veliko bolj všečni kot zgodba nesrečne Gospe Bovary, ki je ljubezenske romane skušala prenesti v resnićno življenje, pa ji ni uspelo. Bili so primerni tako za mlada dekleta, ki so šele vstopale v življenje kot za zrele ženske in nedeljske brezdelne popoldneve, ko je tako lepo posedati s knjigo v roki in malo posanjariti, ko so otroci pri prijateljih, mož pa na nogometni tekmi.
Bile pa so tudi knjige, ki jih nisem mogla prebrati več kot enkrat, ker so me dobesedno boleče vlekle skozi čudno in grozljivo dogajanje; kot recimo Kafkov Proces, bilo je kot moraste sanje, iz katerih se ne moreš zbuditi.
Pa še veliko dobrih knjig je bilo, recimo Pločevinasti boben Güntherja Grassa je bil pravo odkritje. Lepo je spet doživeti dobro knjigo, ko si že misliš, da te nič več ne zanima, da več ne znajo pisati, in desetič prebiraš kakšnega starega, znanega pisatelja pa spet naletiš na zgodbo, ki jo lahko z vsemi čuti spremljaš do konca: take so bile Makine: Francoski testament, Amos Oz: Zgodba o ljubezni in temnini. V nabor najdražjih knjig vsekakor moram vključiti tudi Prišleke Lojzeta Kovačiča. Njegovi so me nekako spominjali na moje. Moja omama je bila Švicarka kot njegova mama, Anuš je bila kot sestra Klari, čeprav ni imela nezakonskega otroka, moja bolna mama, ki je kar naprej kadila, me je spominjala na njegovega očeta. Verjetno pa so si vse družinske zgodbe podobne, velikokrat se lahko poistovetiš z njimi, zato sem jih vedno rada brala in zato zdaj tudi pišem o svoji družini.
Megjelentetve a szerző és a kiadó engedélyével.
- Bea Baboš Logar, 2021: Panonska melanholija
- COBISS+
Galič, Tomaž
Tomaž Galič már 20 éve tevékenykedik mint amatőr fényképész. A lendvai Foto video klub elnöke. Több hazai és külföldi kiállításon vett részt, és két önálló kiállítása is volt: Az elhagyott műterem, és a Dark angel. 2020 decemberében jelent meg Dark Angel (Sötét angyal) című fotókönyve.
A KÖNYVRŐL:
A Dark angel (Sötét angyal) egy fényképészeti projekt, amellyel 15 éve kezdett foglalkozni, és az évek során továbbfejlesztette. 2016-ban ebben a témában egy azonos nevű kiállítása is volt, ennek folytatása pedig a 2020 decemberében megjelent fotókönyve. Több évig készítette a kiállítást, amely a könyv elődje volt. A projektben 13 modell vett részt. A könyvben 66 fotó található, amelyek tematikusan egy történetbe kapcsolódnak, éspedig a fehér angyal sötétté való átalakulását mutatják be.
Az angyalok természetfeletti szellemi lények, és így az istenségek szolgái. Az angyalok többnyire jók és kedvesek. De vannak negatív, rossz angyalok is – ezek a sötét angyalok. Ezzel a témával foglalkozott a szerző. Fényképeivel a miszticizmus világába kalauzol el bennünket, amely különbözik a mindennapjainktól. Ebben a világban pozitív angyalok vannak, de megvan ezeknek az ellentétük is, a sötét angyalok. Ezek az angyalok arra figyelmeztetnek bennünket, hogy mindenkinek van egy sötét oldala. A szerző a fotókönyvében bemutatja a fehér angyal feketévé való átalakulását, tehát az ellentétét annak, amihez hozzászoktunk. A sötét angyalok ebben az esetben nem jelentenek semmi rosszat, hanem másságot, valami újat, eltérést a hagyományostól, az ismerttől (összegezve a Dark angel könyvből).
Tomaž Galič az idei Könyv éjszakájára fotókat küldött a Dark angel című fotókönyvéből.
- Tomaž Galič, 2020: Dark angel. Lendava: Zveza kulturnih društev
- COBISS+
Megjelentetve a szerző és a kiadó engedélyével.
A bemutató a lendvai Kultúregyesületek Községi Szövetségével együttműködve készült.
Sobočan Gabriela
Hosszú ideig volt a Lendvai képviselői iroda referense, Lendva Község Községi Tanácsának és a LKMNÖK többéves tanácstagja volt, valamint a Hosszúfalui Helyi Közösség elnöke volt. Szeret utazni és új országokat és kultúrákat megismerni.
Sobočan Gabriela az idei Könyv éjszakájára egy útibeszámolót küldött, amelyet itt olvashatnak el.
Ciudad Perdida - Az Elveszett Város – A kogik misztikuma
Magam mögött hagyva a karib-tengeri szibarita életmódot, a kontinens belseje felé veszem az irányt, ahol egy sokkal izgalmasabb és nehezebb terep jön, egészen az Atlanti-óceán partjáig. Az igazi, hamisítatlan dél-amerikai trópusok: dzsungel, rengeteg víz és még annál is több szúnyog. Ennek első megállója pedig egy kalandos túra a Kolumbia egyik legszebb részén található elveszett városba.
Az elveszett város, azaz Ciudad Perdida Észak-Kolumbiában található Santa Marta városhoz viszonylag közel, a Sierra Nevada hegység északi részén. A Sierra Nevada egy meglehetősen népszerű név magashegységi körökben, hó fedi magas csúcsait. A név kötelez, ugyanis a Sierra Nevada szó szerint Havas-hegységet jelent.
Az elveszett város pedig nevéhez méltóan szintén egy igazi elveszett város a dzsungel mélyén. Akár a következő Indiana Jonest is forgathatnák itt, már ha lenne következő rész. A várost a teyuna indiánok alapították a 9-10. század környékén, amivel a Machu Picchut is jó párszáz évvel megelőzi. Elrejtettségére viszont nem lehet panasz, mert ugyan csak 1200 méterrel van a tengerszint fölött, a dús növényzet és a számtalan kisebb-nagyobb hegy által szabdalt táj miatt esélytelen normál úton rátalálni. Ez szerencsére a spanyoloknak sem sikerült, sőt ha hinni lehet a történetíróknak, egészen 1975-ig nem járt civilizált ember a város terültén.
Akkor is természetesen sírrablók fedezték fel, eleinte megpróbálták a legnagyobb titokban tartani még a hely létezését is, és közben a lehető legnagyobb hasznot húzni a kincsek értékesítésével. Egy idő után azonban kezdett feltűnni a környékbeli régészeknek a sok új, eddig ismeretlen eredetű kincs, és hamarosan meg is kezdődött a tüzetesebb vizsgálódás a helyszín hollétét illetően. Mint kiderült, a sírrablókkal kapcsolatban állt egy helyi archeológus, aki a kiásott leletek terítésében segített fejvesztés terhe mellett. Végül 1977-ben kénytelen volt elárulni a hatóságoknak, hol is van pontosan az elveszett város, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag még ezt az árulást is megúszta.
A következő öt évben aztán megindult a nagy feltáró munka, a város dzsungel alól való kiásása. Igen ám, ez viszont a teyunák leszármazottainak, a kogiknak csípte a szemét, milyen dolog az, hogy az ősök mellé eltemetett kincseket csak úgy kiássák és elviszik a messzi Bogotába az aranymúzeumba. A következő évek tehát a kogi engedetlenségi mozgalomról szóltak, minden létező eszközt megragadtak tiltakozásul, kapáktól és kaszáktól kezdve a bogotai tiltakozásokig. Nagyon kitartók lehetettek, mert végül egyezséggel zárult a vita: a múzeum megtarthatta a kincseket, cserébe befejezték az ásatást a város területén, és visszaadták jogos tulajdonosaiknak, a kogiknak. Feltételezések szerint a Sierra Nevadában több hasonló város is van a sűrű dzsungel alatt, amelyek azonban így már talán örökre feltáratlanok maradnak.
A sűrű dzsungel azonban nem csak az indián kincseknek segített elrejtőzni. A '60-as években az ottani családok a FARC árnyékában fakitermelésből tartották fenn magukat, hasonlóan sok más rancheróhoz. A gerillaszervezetek jó árat ajánlottak azoknak, akik fakitermelés és hagyományos gazdálkodás helyett marihuánát kezdtek termeszteni. Ez persze a kolumbiai kormánynak szemet szúrt, így rövidesen lepermetezték az ültetvényeket.
Igen ám, de a permet nemcsak a marihuánát pusztította el, hanem minden egyebet is, így sok családot nyomorba döntött. A gerillaszervezetek újra megjelentek a rancheróknál. Sokukat sikerült meggyőzni arról, hogy a kokacserje nem csak szívós, a méreg nyomán is újraéledő növény, hanem jobban is fizet a piacon a kitermelt fánál.
Maga a kokalevél gyógynövény, aminek rengeteg pozitív élettani hatása van, a baj csak az volt, hogy a gerillák nem gyógyteát akartak főzni belőle. A rancherók két csoportra oszlottak. Egyikük a gerilákkal tartott, mások ellenezve a FARC-kal való együttműködést, visszatértek a hagyományos földműveléshez és állattartáshoz. A kokatermesztők egyre nagyobb területeket hódítottak el a farmerektől, ami fegyveres összetűzésekhez vezetett. Pár évig lőtték egymást, majd újabb állami repülők érkeztek. Baklövés volt, az állam maga alatt vágta a fát. Az amúgy is szegény parasztoknak mindene odalett, a kokacserje azonban megmaradt, így a más gazdáktól kokát vásárló és kokaint termelő gerillák jó fegyvereket tudtak vásárolni, amivel a rancherók már nem tudták felvenni a versenyt. Hernán Giraldo párbeszédet kezdeményezett, aminek az lett a vége, hogy a FARC a gazdag nagybirtokost a térség gerillavezérévé tette. A vérengzés véget ért ugyan, de ezzel a lépéssel az utolsó paraszt is drogtermelővé vált.
A harcokban több ezer ember vesztette életét, akiknek holttestét a Sierra Nevada hegyoldalaiban temették el. Ezek után nem is csoda, hogy az Elveszett Várost Zöld Pokolnak is nevezik (Green Hell).
2000 után elcsendesedett a környék, és a kormány visszavonta a katonai ellenőrzést a területről, mondván túl költséges a katonák ellátása, és úgyse csinálnak semmit, csak egész nap füvet szívnak. Így esett meg, hogy 2003 szeptemberében egy másik gerillacsoport behatolt a területre, és elrabolt nyolc külföldi turistát.
Végül három hónap múlva mindenki épségben kiszabadult, váltságdíjat hivatalosan nem kaptak, de valószínűleg nem azért engedték el őket, mert közeledett a karácsony, és haza kellett menni a gerillagyerekeknek mézeskalácsot sütni. Az eset annak idején nagy port kavart a nemzetközi médiában, egy ideig a túrák is szüneteltek, pedig az AUC onnantól kezdve tényleg komolyan vette a túrázók védelmét. Pár éve azonban a kolumbiai hadsereg vette át teljes mértékben az ellenőrzést a terület felett, azóta a túrázás teljesen biztonságos. Katonák járőröznek az útvonal teljes hosszában, barátságosak és jó fejek, mint a legtöbb kolumbiai.
A Ciudad Perdida, vagy ahogyan még emlegetik, a Lost City, vagyis magyarul az Elveszett Város érthető okokból csak kísérővel látogatható. A várost kizárólag szervezett úton lehet felkeresni. A túra 5 nap, 4 éjszaka. Alvás az erdőben, függőágyon. Teljes ellátás, mindenki a saját holmijával gyalogol, a két túravezető készíti a napi három étkezést és felelnek a szállásért, stb… Oda-vissza kb. 65 km gyaloglás. Egy irányban 1200 lépcső felfelé, 3 nap fel, fél nap az Elveszett városban „városnézés”, majd 2 nap lefelé.
A dzsippel délelőtt 11 előtt nem sokkal érkeztünk meg El Mamey jelentéktelen falujába, ahol hátrahagytuk a kocsit, és végre bevetettük magunkat az esőerdő sűrűjébe.
A faluban találkoztunk egyébként az első indián őslakókkal. Legtöbbje mezítláb, egy-kettő gumicsizmában, furcsa, saját készítésű “egyen”ruhájukban. Nagyon alacsonyak voltak, az arcvonásaik pedig nagyon finomak, és egyszerűen nem tudtuk eldönteni, hogy hány évesek lehetnek. Kb. 8-tól lehettek akár 30 évesig bármennyi idősek. De valahogy azért azt gondoltuk, hogy ők bizony elég fiatalok. Volt ott egy gyerek, olyan 6-7 éves lehetett. Kisbabával volt, akit vászonlepedőbe csavarva vitt, a vászonlepedőt összekötve, megcsomózva átbújtatta a fején, és a nyakán tartva a kisbabát, mint egy kis hátizsákot, a hátán hordta. Érdekes látvány volt.
Az első pihenőhelyig néhány, száraz lábbal könnyedén keresztezhető patakon kellett átkelni, majd egy meredek kaptató következett. Az erdőt ezen a részen eléggé kiirtották, így mire felértünk, mindenkinek vörösen izzott a feje. Odafenn egy helyi család friss, mézédes görögdinnyét osztogatott a turistáknak. Rövid pihenő után újra a nyakunkba kaptuk a zsákokat, és 630 méteres magasra kapaszkodtunk fel a következő megállóhelyig, ahol a környező völgyek lélegzetelállító látványa csoportképért kiált. Innen jó két órás ereszkedés következett a következő hegy oldalában, ahol egy folyó kacskaringózva szalad lefelé a burjánzóan zöld növények között. Az első napi gyaloglás egy kb. 5 órás út volt, legnagyobb része meredek dombon felfelé. A csapat szépen szét is szakadt. A közös holmit, ételt szamarak vitték.
Az első táborunk egy kis folyó mellett volt egy kis völgyben. Pár helyi farmer lakott ott, még áram sem volt. Volt viszont egy kis bolt, ahol sört és üdítőt árultak nekünk. A szállásunk: – nehéz megfogalmazni – falábakon fatető. Az ágyak pedig függőágyak szúnyoghálóval. Fürdés a folyóban, amit valahogy a jéghideg víz miatt senki nem erőltetett. Pedig ennél már csak hidegebb lesz, ahogy haladunk egyre feljebb. Míg mi tisztálkodtunk, vezetőink vacsorát készítettek, majd míg mi vacsoráztunk, ők a függőágyak, szúnyoghálók felkötözésével bíbelődtek. Vacsora után még beszélgetett egy kicsit a társaság, de szép lassan mindenki inkább aludni tért. Nem lehetett késő, de a nagy sötétben és villany hiányában nem volt sok más lehetőség.
Az út mellett folyamatosan katonák vigyáztak ránk. Fiatalok, kb. 16-18 évesek lehettek. Ekkor derült ki, hogy a befizetett pénz fele nekik ment, mint “védelmi pénz”. Ők azt mondták, hogy ők a kolumbiai kormány hadserege. Nekem akkor nem igazán volt világos, hogy akkor nekik miért is kell fizetnünk.
. Csak jóval később, Bogotában derült ki számomra egy politológus lánnyal beszélgetve, hogy bizony ők nem a kolumbiai kormány katonái voltak, hanem paramilitáris csapatok, mert az még mindig vörös zóna, vagyis komoly gerillaaktivitás van, mert ahol kokabokor van, ott gerillák is vannak.
Másnap reggel 5-kor ébresztő, reggeli, tisztálkodás, majd indulás. Az aznapi programhoz tartozott egy Cogi indián falu megtekintése. Vályogból készült ház nádtetővel, rengeteg gyerek, akik mind oda-odarohantak hozzánk, és édességet kéregettek. Most már kiderült számomra, hogyha valaki bárhogy kedveskedni szeretne nekik, akkor annak az édesség a módja. Nálam sajnos nem volt.
Estére már a második táborhelyre értünk. Igaz, ez már nehezebb volt, mint a tegnapi túra. Az itt élő népes család ma már csak turizmussal foglalkozik. Teraszukon vagy 25, szúnyoghálóval ellátott, összetákolt emeletes ágyat helyeztek szorosan egymás mellé, és biztos, ami biztos, a körülöttük lévő tartógerendákra néhány függőágyat is felkötöttek. Aznap este teltház volt, mert nem sokkal utánunk érkezett egy amerikai turistacsoport is.
Az erdőben általában korán nyugovóra szoktunk térni, itt azonban sokáig fészkelődünk az emeletes ágyak vacak és orrfacsaróan büdös matracán. A családnak már volt generátora, így az álmatlan órákban a patak csobogása helyett telenovellák gondosan megszerkesztett dialógjait voltunk kénytelenek hallgatni. Ennél jobban talán már csak a lábamat borító szúnyogcsípések zavartak. Annak ellenére, hogy végig szúnyogriasztót használtam, valahogy ezeket a tűzlegyeket ez nem érdekelte. A tűzlegyek egyébként icipici szúnyogszerű rovarok, amik a nevüket arról kapták, hogy rettentő gyorsak. Észre sem veszed őket, már meg is csíptek, és csak este kezded el érezni, amikor az őrjítő viszketés kezdődik. Megszámoltam a csípések számát, egy lábamon 52-t találtam.
Napkelte előtt kissé gyűrötten kászálódódunk ki az ágyból, miközben vezetőink már a konyhában serénykedtek, hogy a nyílt tűzön elkészítsék a reggelinket. Eleredt az eső, de szerencsére mire megpirkadt, alábbhagyott, és a fák között felszálló párában útnak indulhattunk. Szép napos időnk volt, reggelre az eső teljesen elállt. Ahogy egyre feljebb értünk, úgy változott a növényzet is, egyre több inda, egyre nagyobb trópusi levelekkel. A páratartalom is megnőtt. Most visszagondolva, szerintem a táj szépsége adott erőt. Gyönyörű táj volt: a hegyek, a felhők és az a buja méregzöld növényzet. Tényleg olyan, mint egy trópusi esőerdőben.
Végre elérkezett a nagy nap, elértük Teyunát, a tayrona indiánok egykori kereskedelmi és politikai központját. A táborhelytől már csak egy kilométer a romváros, ez az egy kilométer azonban nem akármilyen megpróbáltatásokat rejt.
Pirkadatkor indultunk útnak. Az ösvény kezdetben egy folyó partján visz, a medret szegélyező nagy, gömbölyű sziklákon kell keresztülmászni, amit fél óra után egy a folyót keresztező keskeny ösvény vált fel. Az átkelés után a hegy oldalában felfelé ívelő, mohával borított titokzatos lépcsősorhoz érkeztünk, ami 1000 méterre emelkedve közvetlenül az Elveszett Városhoz vezet. 1.200 kőlépcsőfok, mohával benőve, nedvesen, síkosan, meredeken felfelé. Durva volt. A legkeményebb része a túrának. Csak akkor még nem tudtuk, hogy lefele jönni majd még nehezebb lesz, mint felfelé.
Furcsa érzés a sűrű dzsungel közepén egy ókori lépcsősoron gyalogolni, gondolva arra, hogy mennyi ideje építhették, és kik is használhatták eredetileg. Ilyen és hasonló dolgokon gondolkodva másztam egyre feljebb, míg néha-néha kis kőteraszokra jutottam, amikből pedig további lépcsősorok indultak még magasabbra, míg egyszer csak felértünk a város legmagasabb pontjáig, a főteraszig, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a környező hegyekre.
A negyedik nap „városnézéssel” telt. Sétálgattunk, nézegettünk, beszélgettünk, amikor egyszer csak helikopter hangja hallatszott a távolból. Egyre közeledett, míg le nem szállt a város központjában álló központi teraszra. Kiderült, hogy a kolumbiai rendőrség feje jött meglátogatni az Elveszett várost a családjával. Azt mondták, három ember van az országban, akinek helikopter áll a rendelkezésére, az elnök, a katonaság és a rendőrség legfelső emberei.
Összesen egy éjszakát töltöttünk az Elveszett Városban. A negyedik napon elindult a csapat hazafele, amikor is egy nap alatt kellett azt a távot legyalogolni, amit előzőleg a második és harmadik napon. Na, az már kemény volt. Mondhatom, hogy tényleg elfáradtam!
Aznap estére még egy különleges “kaland” várt ránk: egy kokainlabor meglátogatása a dzsungelben. Korábban, amikor olvastam erről a túráról, a „kokainlabor” része volt a programnak. Nekünk viszont most nem is említették, hát rákérdeztem, amire a válasz elcsodálkozva az volt, hogy:
– Ja, hát ha érdekel bennünket, akkor miért is ne.
Naná, hogy érdekelt minket. Összegyűjtöttük az érdeklődőket, befizettük a $20 jelentkezési díjat, majd megjelent egy öreg bácsika, hogy szakértőként bevezessen bennünket a kokainkészítés fortélyaiba.
Őszintén szólva nem voltam elájulva a dologtól. A korábbi útleírások fényképein látható kokainlabor helyett mi nem láttunk semmit. Gyakorlatilag az erdő közepén ponyvával letakart néhány műanyag edényen és keverőeszközön kívül nem volt semmi.
Kiderült ugyanis, hogy korábban tényleg nagy attrakció volt a kokainlabor-túra, amíg egy bogotai újságírónő cikket nem írt róla. A cikkből nagy felháborodás lett, mire a katonaság és a rendőrség kivonult, és felszámolt mindent. Ezért talán érthető az óvatosság.
A bácsika elmesélte, hogy annak idején ő is ezzel kereste a kenyerét. 28 évig készített kokainpasztát. Ismerte Pablo Escobart is, de elege lett az egészből, és elköltözött ide a Sierra Nevada területére – mondjuk ismerve Pablo életét és munkásságát, nehezen hiszem, hogy egy ilyen bizniszből ilyen könnyen ki lehetett szállni.
Elmesélte és megmutatta a kokainkészítés folyamatát is. 1 kg kokain elkészítéséhez szükség van:
- 1.000 kg kokalevélre
- 1.000 liter benzinre
- egyéb kis mennyiségű, bármely patikában vény nélkül beszerezhető kiegészítőkre.
Az így elkészült kokainpasztát fix áron veszik át a drogkereskedők, gerillák vagy paramilitáris csapatok attól függően, hogy éppen ki tartja ellenőrzés alatt azt a területet.
Az utolsó napra maradt túrát már észre sem vettük. Pár óra gyaloglás könnyű terepen.
És hogy milyen volt az élmény összességében? Fantasztikus! 🙂
A táv valójában nem nagy, úgy 65 km, a szintkülönbségek és a sorozatterhelés miatt viszont a közepesen nehéz kategóriába sorolható. A nehezítés itt a trópusi klíma: hol esik, hol szakad, hol pedig tűz a nap ezerötszázzal, magas a páratartalom, hát még a szúnyogok! Képzeljetek el sok szúnyogot, és szorozzátok meg százzal. A meleg miatt csábító a rövidnadrág, a pucér láb meg a szúnyogoknak csábító,…
Mindazonáltal a túra felejthetetlen élmény, csodálatos tájakon vezet keresztül az út, és még ha néha esik is az eső, ezt főleg délután teszi. A túrák meg emiatt reggel vannak, azaz inkább zöldhajnalban. Útközben lehet jókat fürdeni a kristálytiszta folyókban, néhányat pedig gyalog kell átszelni a gázlóknál, merthogy híd az nincsen. A táborhelyek egyébként meglepően jól felszereltek, ahhoz képest természetesen, hogy a dzsungel közepén vannak. Van wc, függőágy, néhol normál ágy is és meleg étel vár mindenhol, ez talán a legfontosabb. Villany az nincsen, amiről nem tehet senki, még a rómaiak sem.
Hogy létezik-e a mágikus realizmus? Életem eddigi legnagyobb élménye lett az a túra, amit leginkább egy expedícióhoz tudnék hasonlítani. Az úton a legnagyobb élmény, hogy az erdőben élő sokszor spanyolul sem beszélő őslakosokkal, de akár sámánokkal is találkozik az ember. De ez a túra (is) leginkább arról szól, hogy az ember magával, a saját tűrőképességével is megismerkedik. A majd hatvanöt kilométeres táv kimondva nem tűnik olyan soknak, hogy három éjszaka és öt nap alatt az ember ne tudná teljesíteni, de ha hozzáteszem, hogy sokszor konkrétan függőlegesen kell kapaszkodnia, vagy trópusi esőben vérvörös iszapfolyócskán fenéken lecsúsznia, esetleg híd nélküli folyón átkelnie, akkor már más a helyzet.
Ami kétségtelen, a Ciudad Perdida jól érezhető energiaközpont. Ezen a helyen lépett kapcsolatba a sámán is a természet erőivel, és ha az ember szán arra időt, hogy a hatalmas hegyek között fekvő szentélyben elcsendesedjen a pár napos túra után, és csak az erdőket, vízeséseket (vagyis a folyókat), hegyeket figyelje, akkor megért valamit abból, hogy az, amit a civilizációban fejlődésnek gondolunk, az valójában egyre inkább eltávolodás attól, ami a lényeg. És az nem más, mint a természettel való harmonikus kapcsolat kialakítása és fenntartása.
Biztos vagyok benne, hogy ezek az indiánok tudnak valamit, amit mi már nem, és abban is, hogy az a tudás nagyon hamar fontossá válik majd. Nemcsak azért, mert lehet, hogy ott van náluk a rák vagy az AIDS ellenszere, hanem azért is, mert egyre inkább bebizonyosodik, hogy mint ahogyan a fák sem nőnek az égig, az effajta fejlődés sem fenntartható. Amiről mi még azt hisszük, hogy igen. A Ciudad Perdida-túra alatt nemcsak ehhez a gondolathoz kerül közelebb az ember, hanem önmagához is. Mindenkinek ajánlom, még akkor is, ha itt-ott komoly kihívásokkal teli az út. Életre szóló élmény, sőt, biztos vagyok benne, hogy többé nem fogunk úgy gondolkodni a világról, ahogyan korábban tettük.
Megjelentetve a szerző engedélyével.
Figyelmükbe ajánljuk
A felőtteknek készített olvasóversenyt már 5. éve hírdetjük meg. Az olvasók toborzását és az olvasás népszerűsítését szolgálja. Az ajánlott könyvek listáját itt tekinthetik meg.
1995-ben az UNESCO A könyv és a szerzői jogok napjává nyilvánította április 23-át. A világirodalomban április 23. szimbólikus dátum, ezen a napon halt meg a világirodalom két jelentős képviselője is, William Shakespeare és Miguel de Cervantes. Ezt a napot az olvasás, a könyv népszerűsítésére, valamint a szerzői és szellemi tulajdon védelmének szentelik. A könyv és a szerzői jogok napja alkalmából egy virtuális kiállítást készítettünk a felnőtteknek ajánlott könyvekből, amelyet itt tekinthetnek meg.
