Fodor Árpád

A vajdasági felmenőkkel rendelkező Fodor Árpád Zalaegerszegen született 1982-ben. Itt végezte középiskolai tanulmányait, s a Zrínyi Gimnáziumban érettségizett. A gimnáziumi évek alatt kezdett el versírással foglalkozni az „alma máter” tanárainak ösztönző támogatásával. Később elvégezte a ljubljanai Sportegyetemet, jelenleg a lendvai 2. számú KÁI (kisegítő-iskola) tanára.

A „magányos megszólalók” megjelölés az elsőkötetes Fodor Árpádra is érvényes, akinek első verseskötete Remény a kő alatt címmel jelent meg (2005). Péntek Imre írja erről a költészetről: „Fiatal költők esetében az első közlés, jelentkezés szertelensége, kiegyensúlyozatlansága gyakran megfigyelhető. Talán nem is szerencsés, ha rögtön „teljes vértezetben” mutatkozik meg a tehetség, így sokkal inkább őrizheti nyitottságát, a további alakváltozás lehetőségeit. Fodor Árpádról elmondható, hogy csapongó szertelenséggel, a rácsodálkozás áhítatával veszi birtokba a világot, amelybe beleszületett.”
Életrajzában a Zalaegerszegi iskola intézményének, illetve tanárainak önismereti-énfeltáró pedagógiáját dicséri, legfőbb »témáját« a szeretetet pedig már a szülői környezetben eltanulta, mely azóta is mindenhova elkíséri, például a költészet derűs, de cseppet sem könnyű és felhőtlen tájaira: »Valakit szeretni kell, /Apát és kezet, / A becs ereklyéjét. /Prizmába szűrni/ A tisztelet fényét«. (Az egység szent képe). Máskor a szenvedés és a szenvedély képeit festi, feloldódva a mitikus élményben, s a modern kor össze nem illő dolgaiban: »Mint aki túltelt, /S egy kereszten megfeszült,/Apja szőnyegén vízbe gyűlt« (A tenger ma remegőn forró). Vagy a Párhuzamok négysorosában a krisztusi tanok a buddhizmussal rokonként egyesülnek a »megváltás« misztériumában: »Most Krisztus narancsszín tógát ölt, / S Buddha keresztre feszítve, /Félig az út és félig a cél/ Mélyre nézz, mert egyről beszél.«
A szeretetféltés és annak megtartó ereje az asszociatív tréfás versekben is fel-feltűnik, így például a Laokonról írottban: »törékeny testem süttetem a napon, /S tudom,/ Csak szeretvén örök lényünk, Laokon!« Bence Lajos írja a kötet előszavában: »Most megáll a táj, s én vele,/Mézédesen nyújtózkodik az idő .../ és a kertek alatt sompolyog az alkony:/ Még rötyörög az ég fehér pöttyös teáskannája...«- írja a Lendvai pillanatok című versében, már-már a nagy elődök hangján. Reméljük, az elsőkötetes költő ezzel nemcsak önmagának, hanem a muravidéki írótársadalomnak is adósa!

Utolsó módosítás: 2015-11-19 15:37:02