Szúnyogh Sándor

Alsólakosban született. Első nagy élménye volt a háború utáni szegény világ megélése, ahogy ő fogalmaz: a „jegyes világé”. Általános iskolába szülőfalujában járt, majd 1963-ban elvégezte a muraszombati tanítóképzőt. A goricskói Domonkosfán tanított 1970-ig. Később a maribori pedagógiai főiskolán, majd pedig Szombathelyen tanári oklevelet szerez. 1970-ben Lendvára kerül, a Népújság munkatársa, 1971-től az évente megjelenő Naptár szerkesztője. Közben a Lendvai Füzetek - Lendavski zvezki időszakos, kétnyelvű kiadvány több számát is szerkeszti. 1992-től haláláig a Szlovén Tévé Lendvai Stúdiójának vezetője, igazgatója. A szlovéniai magyar irodalom legeredetibb, legtöbbet fordított szerzője. Elsősorban költőként tartjuk számon, bár kultúrtörténeti, szerkesztői tevékenysége ugyanúgy jelentős. A Tavaszvárás-nemzedék legfiatalabb tagja, aki nem csak sajátos hangjával, a modern formateremtés és az avantgárd felől közelít a vershez, ezt próbálja ötvözni a hagyományos mondanivalóval. Ihletett költő (Pomogáts B.), mások a minimalista líra képviselőjeként tekintettek rá (Fekete J. J.), illetve a töredékes szövegszervezés példájaként hivatkoztak költészetére. (Gyurácz F.) Kritikusai a korszerű formajegyek mellett a minőségi állandóságot emelik ki, bár a haikuk és a betűversek mellett egyéb formai újdonsággal is szolgál. Ennek ellenére nem tagadta meg a népköltészetet és a történelmi hagyományt, magyarán a zárt közösség féltve őrzött értékeihez nyúlt vissza. „Szúnyogh Sándor ugyanis csak formakultúrájával volt modern költő, világszemléletében és létértelmezésében Berzsenyi módra klasszikus volt” – írja Mák Ferenc kritikai számvetésében. Korai halála meggátolta abban, hogy a töredékes, de mindig izgalmas szerelmi-szociális-közéleti, valamint a társadalmi igazságtalanságokat gyakran öniróniával és maró gúnnyal ábrázoló témákat hosszabb lélegzetű poémában rögzítse. Ennek egyik szép példája a Rendületlenül című többrészes vers, melyben a magyarság sorskérdéseit az európai gondolattal társítja, negatív tükröt tartva az öreg kontinens kultúrája elé. A váteszi szerepet (Fáklyavivők voltunk) azonban nem minden versében vállalja fel, inkább iróniával szemléli a modern világ fáraóinak ügyetlenkedéseit, a kiskirályok ügyködéseit, a kakaskodást és a talpnyalást. „A költőt” – állapítja meg Fekete J. József – „azonban mégsem a jövő félelmetes képei riasztják, hanem a megváltoztathatatlan jelen (képe), az elgerinctelenedés, mindennapi poltronizmus, vagy nagyobb távlatból szemlélve, a társadalom újbóli osztályrétegződése…”. Péntek Imre pályatárs is hasonló véleményt fogalmaz meg az e témában írt versek kapcsán, amelyek túlsúlyban vannak, s mindig új elemekkel bővülnek: „A civilizációs tartalmak elutasítása, a humánus értékek melletti kiállás mindenképpen költői „agitáció” egy tisztességesebb, romlatlan világ mellett”. A szalmával borított, „szél tépte”, „kontyos” pince látványa elborzasztja: „minden, minden / a múlt útjába áll” – vonja le a szomorú tanulságot (Régi dal). Máshol ismét apokaliptikus képekkel festi a környezetszennyezés következményeit, a vegyszerekkel és rovarölőkkel/gyomirtókkal tönkretett természetet: „A folyó medrében üres dobozsereg… / Döglött halak ikrái új életre készen / úsznak a Mura felé.” (Helyzetkép) Első könyvében, a Halicanumi üzenetben (1975), majd a harmadik, Hóvágy című kötetében (1985) is nagy szerep jut a kísérletezésnek, amelyekből az európai, klasszikus hagyományoktól távol eső, japán-kínai gyökerű haikuk sem hiányozhatnak. Költészetének másik kiapadhatatlan forrása a szerelmi élmény, bár egyik kritikusa szerint (Fekete J. J. ) ebben a legkevésbé sikeres. Ezekre, főleg költészetének korai szakaszában – ahogy Bori Imre a jugoszláviai magyar irodalomról írott szintézisében megállapítja – a „romantikus lobogás” a jellemző. A felemelő, tiszta érzés azonban gyakran ölt nála a témától idegen alakzatot, színárnyalatot: az érzelmi teljesség hol igazi násszá, hol pedig gyásszá fajul (Virágének).   Két és fél évtizednyi szerkesztői tevékenységének egyik legfigyelemreméltóbb teljesítménye a Naptár, mely az almanach-jelleget elveszítve, lassan a tudományos élet enciklopédiája, a muravidéki magyar irodalom alkotóinak nemzedékeket átfogó antológiája. A 80-as évek végétől haláláig a Muratáj oszlopos tagjának számított. Fáradhatatlan irodalomszervezői tevékenységét és szerteágazó kapcsolatait felhasználva, a határon túli közösségek irodalmának hazai recepcióját elsőként sürgette. Művei: Halicánumi üzenet (versek, 1975); Naj-Leg (versek-fordítások, Ernest Ružičcsal, Muraszombat, 1977), Hóvágy (versek, Muraszombat, 1985), Virágköszöntő (gyermekversek, Muraszombat, 1987); Halicanumi rapszódia (válogatott versek, Újvidék–Lendva, 1991); Visszajövök (összegyűjtött versek, Lendva, 2007). Muravidéki kincsesláda (gyermekjátékok-népmesék, Lendva, 1997); Üdvözlet Alsólendváról, (kísérő szövegek, Lendva, 1997).

Művei:

  • Szúnyogh Sándor: Halicánumi üzenet. Pomurska založba, Muraszombat, 1975.
  • Szúnyogh Sándor: Naj-Leg. Pomurska založba, Muraszombat, 1977.
  • Szúnyogh Sándor: Hóvágy. Pomurska založba, Muraszombat, 1985.
  • Szúnyogh Sándor: Virágköszöntő. Pomurska založba, Muraszombat, 1987.
  • Szúnyogh Sándor: Halicanumi rapszódia. Forum, Újvidék, 1991.
  • Szúnyogh Sándor: Visszajövök. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2007.
  • Szúnyogh Sándor: Muravidéki kincsesláda. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 1997.
  • Szúnyogh Sándor: Üdvözlet Alsólendváról. Lendva Község, Lendva, 1997.

Utolsó módosítás: 2015-11-10 11:25:28