Počkaj, Duša

A szlovén színház- és filmművészet meghatározó alakja, több karakter megformálója Alsólendván született, a Tomka-házban, amit a rendszer emberei „lakásul” jelöltek ki számukra. A színészképző elvégzése után korán választott magának színházat, hiszen 1946-ban már a Ljubljanska Drama színház szerződteti, melynek kötelékében élete végéig megmaradt. S bár több filmszerepet is vállalt, melyekért a legmagasabb kitüntetések birtokosa (pl. a nemzetközileg is elismert Pulai filmfesztiválon 1961-ben a kritikusok és közönség nagydíja, az Aranyaréna-díj, a Prešeren alapítvány díja, a filmszerepért járó Metor Badjura-díj) a színház volt az igazi terephelye.

Mára legendássá vált, hogy a modern színházi törekvések előhírnökének is emlegetett Dramában, a folyamat Duša Počkaj legendás „Szeretlek!-jével kezdődött el valamikor az ötvenes években. Ezzel a szubjektív kifejezéssel: az ő mélyről jövő, kissé rekedtes, de mégis evilági, az expresszív jelenlétet hangsúlyozó hangján, később a modern női lélek minden furcsaságának és bonyolultságának a megformálójává is lett nagyszerű rendezők segédletével.

A Kersnik Jara gospodájával debütáló színésznő sokak szerint a Ki fél Virginia Wolftól? drámai szerepével érte el karrierjének csúcsát, mások ismét a szlovén filmművészetben nyújtott alakításai (Tistega lepega dne - Azon a szép napon, Cvetje v jeseni – Rózsák az őszben, Ubij me nežno – Gyengéden ölj meg, Ples v dežju – Tánc az esőben) miatt tisztelték, de sanzonénekesként is jelentős pódiumalakításokat könyvelhetett el. Száznál is több színházi és filmszerep kötődik a nevéhez, s legalább ennyi a rádiójátékok száma, melyeket ugyancsak imádott.

A 60-as évekhez köthető, modern „újhullámos” színházi darabokban, mint a már említett amerikai és európai színházi darabokban, a modern nő identitáskeresési problémái kapnak igen meghatározó szerepet a Dramában: Abigail Williams alakítása a Boszorkányvadászatában, vagy Meggie alakjának megformálása A. Miller a Bűnbeesés után-jában, Marta Albee Edvard, illeve John Osborn Dühöngő ifjúsága legendás darabjának, Helena Charles  szerepébe bújva.

Ezekhez hasonlóan a női „másságot” firtató szerepépítésben a modern női szerepek megformálását követően a későbbiek során nem volt nehéz hozzáadni néhány klasszikus remekbe szabott, a művésznő által megformált figurát a drámaművészet régi, illetve közelmúltbéli, klasszikus alkotásaiból; előbb a fiatal hévtől hajtott meggondolatlan alakjait követően a tragikust a groteszkkel ötvöző karakteresen látványos, érettebb alakokkal.

Ilyenek voltak Júlia szerepe Shakespeare drámájából, Bianka a Makrancos hölgyből, vagy Goneril, a Lear király darabban. A szlovén szerzők közül az ebben az időszakban játszott Jacinta, Cankar Pohujšanje-jában, illetve Helena az író Za narodov blagor komédiájában. De ilyennek számított Sarlotta Molier Don Juanjában, illetve Polly Peachum és Jenny szerepei B. Brecht Koldusoperájában, valamint a Júlia kisasszony (Gospodična Julija) A. Strintberg azonos című drámájában. Nem lenne teljes a felsorolás, ha nem említenénk S. Grum, Goga városka Afráját, illeve az utolsó szerepét, A.N.Osztrovszkij Raisa Pavlovnáját az Erdő-ben. Ez utóbbi a színésznő utolsó fellépése is volt egyben, szinte a színpadon halt meg.

Az alapjában véve színpadi művek tolmácsolásában jeleskedő színésznő a szlovén filmművészet újhullámának, sokak szerint a „minden idők legjobb szlovén filmjének”, a szlovén „depro, illetve noir”-filmként is emlegetett, Boštjan Hladnik filmjében a Ples v dežju-ban (Tánc az esőben) is felejthetetlent nyújtott Maruša szerepében. A cselekménytelenségre és „egy jelenetre” építő „sötét” tónusú, a francia egzisztencializmus és „újhullám” jegyeit is magában hordozó filmet a nemzetközi kritika is kedvezően fogadta. A Tavčar-művéből készült Cvetje v jeseni (Virágok az őszben) tévésorozatban is szerepel Polde Bibič, Berti Sotlar és Milena Župančič oldalán.

Duša Počkaj sokoldalú színészi tehetsége, a nőiesség elragadó bájával, ugyanakkor a szabadelvűséggel megáldott lelkisége, személyéből áradó, kifelé sugárzó energiája nemcsak színpadi szerepei közepette érvényesült, hanem mindennapjaiban is érvényesült – áll az egyik jellemzésben.

Azt is feljegyezték róla, hogy az egész lényéből sugárzó karizmatikus egyénisége folytán, mely alakjainak a megformálásában is segítségére volt, gyakran megesett, hogy egy dramaturgiailag hiteles, de ellenszenvesre formált, negatív szerep estéről estére a nézőtér „csodálatát” váltotta ki. Ebben Počkaj modern szerepformáló képessége már a fenomenológiai színpadi jelenlét határát feszegeti, a szellemiség határtalan régióiban lebeg, levetkezve a földhözragadt mindennapiság vonzerejét, a lélek szabad szárnyalásával.