Baumgartner, Dubravko

Muraszombatban született 1979-ben. 1998-ban érettségizett a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium grafikai szakán. 2004-ben pedig a ljubljanai Képzőművészeti Akadémia Zmago Jeraj vezette festő szakát is elvégezte. A lendvai LindArt Nemzetközi Ifjúsági Művésztelepek szervezője. A lendvai Galéria-Múzeum Intézet galériavezetője, grafikai tervezője.

Baumgartner, aki már tanulmányai alatt szinte az összes grafikai/festői irányzattal, módszerrel megismerkedett, végül is a 20. századi „hazai hagyomány” folytatására kötelezte el magát. Az út- és stíluskeresést nem bízta a véletlenre, hiszen első igazi, A fa árnyékai címmel megrendezett példaképével, a már eltávozott Galič Istvánnal „közös” kiállításon a fa és a természetes anyagok iránti rajongás is megnyilvánult. Erről a furcsa „találkozásról”, a fa leképezése és a falkonstrukciókban is megjelenő festett vagy natúr fás részekről, a lenyomat alapját leképező dúcok szinergikus találkozásáról, mintegy a közös képzőművészeti gondolat megfogalmazásáról írja Robert Inhof művészettörténész: Baumgartnert
a képzőművészeti média és saját kifejezésmódjának keresése jellemzi. Képeit több rétegben építi föl úgy, hogy a struktúra, a textúra és áttetszőség általi összjátékából új valóság, képi világ jöjjön létre. Szellemi értelemben nem intim, inkább archeologikusan felépített, személyes világ tárul fel a művész képein. Főleg a pannon házfalak ihletik meg, de az épületek fizikai szétbomlása számára „mindennek a múlandóságát és szétbomlását jelképezi”.
A megtalált téma (Pannon fal), melynek hátterében a spontán rátalálás öröme is ott rejlik, melyet semmiféle eszközzel, kutatási módszerrel nem lehetséges kierőszakolni. A széthullás fájdalmáról, az elmúlásról és a földbe való megtérésről is sajátos elméletek alakultak ki. Baumgartner ezt az életérzést a naturálisan széteső építményekkel és egy kifinomult, ehhez adoptált színvilággal fejezi ki. A monokróm részeket ugyanis vörösen izzó színekkel, a kép alapját képező színnel élénkíti fel. A gondos megfigyelő e festői gesztusban a fájdalmat is felfedezheti, a holt felület mögött még mindig parázsló „életlángot”, mely már antagonizmus is lehet: nem fájdalom, inkább optimista előjelű kisugárzás.
Kostyál László szerint: „Baumgartner mestere az imitációnak, az elmúlás lenyomatait (fakorhadék, lepergő habarcs stb.) a látszat ellenére nem kollázsként, hanem pusztán ecsetjével idézi szemünk elé, ugyanakkor az azokat eredetileg hordozó közeg illúzióját szinte teljes mértékben sikerül megteremtenie…”. Kostyál, Baumgartner reduktív színhasználatáról, a képek kisugárzásáról írja: elsősorban a sötétebb, barnás árnyalatokat kedveli. Ennek ellenére azonban világa nem „komor”, inkább nosztalgikus, a letűnt világ objektumai jellegzetes részleteinek kiemelésével úgy, hogy közben eredeti rendeltetéseiket sem veszítik el teljesen.
A pusztulás és a dekonstruktívnak is nevezett képi kiválasztódás azonban másfajta tartalmak megjelenítésére is módot ad. Erről írja Gálig Zoltán: „Baumgartner képein a látvány szigorú keretek között struktúraként jelentkezik. Ugyanakkor nem zárkózik el a tartalomtól, az „üzenettől, sőt azt is mondhatjuk, hogy helyi élmények és messze vivő tanulságok egyaránt sugároznak a kompozícióból”.
Ezt a gondolatsort bővítendő valószínű, hogy Kostyálnak van igaza, amikor arról ír, hogy az archaizáló építészeti motívumból merítő gesztus nem az aranykor valamiféle visszasírásából fakad, hanem sokkal inkább „az egykori népi kultúra, s a saját ősei hagyományainak tudatos és hangsúlyos felvállalásából”, melyet a „múlt értékteremtő tevékenysége hozta létre, s ezek nélkül a mai világ sem képzelhető el”.