Car Evgen

A pannon világ színésze, vagy ahogy magát nevezi: „színes paraszt”. 1944-ben született Dobronakon jómódú parasztcsaládban, s ha a szereplés, a játék öröme el nem ragadja már kora ifjúkorában, talán megmarad a családi birtokon földművelőnek, szőlőtermelőnek és borosgazdának.

De a sors útjai kiszámíthatatlanok, ezért a dobronaki általános iskola, majd a lendvai algimnázium elvégzése után a ljubljanai színiakadémiára (AGRFT) iratkozott be, ahol 1967-ben diplomát szerzett.

A színjátszás már kora gyermekkora óta érdekelte, szerencséjére akkor a muravidéki kis falvak mindegyikében falusi színjátszó csoportok működtek.

Az előadások egy módosabb pajta „szürüjében” voltak, a legtöbbször náluk. Így a színház szinte házhoz ment Cárékhoz.

Színészi pályája Mariborban kezdődött (SNG), ahol 12 év alatt nem kevesebb mint 50 szerepet bíztak rá. – Itt váltam igazi „komédiássá”, ahogy „stájerben” a színészeket nevezik. Igaz, nem véletlenül, hiszen mindig neki jutott a legnehezebb, a „nevettető” szerepe. Ha megnézzük az akkori szerepeket, akkor igaz a kritikai észrevétel, mely Car színészi képességeit „életvidám, bővérű és szórakoztató” alakok „köztes” és „másféle” típusai között helyezi el. Cankar Pohujšanje v dolini šentflorjanski című darabjának Gonosztevője (Zlodej), vagy Mrožek Vágóhíd című darabjának a hegedűse, vagy Grabbe Don Juan és Faust darabjának szerepei érlelték a beskatulyázás veszélyét is rejtő szerepek folytán karakterszínésszé. Ezt a korszakot jó kapcsolata Tone Partljič igazgató-rendezővel, az életre szóló barátság a szlovén „komédiairodalom” talán legnagyobb alakjával koronázta meg.

Később a Prešeren Alapítvány díjával – melyet Tone Čufar Ščurki darabjában a Hajléktalan figurájának megmintázásáért, illetve a Don Juanért vehetett át – egyszerre a szlovén fővárosban találta magát, ahol egy új, sikeres pályaszakasz kezdődött számára: G. B. Shaw Pygmalionjában Alfred Doolittle szerepe, mintha neki lett volna írva. Itt már kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy a komédia kiválasztottjaira az „életfogytiglan tartó szolgaszerep vár”, s hogy a dráma és a tragédia mellett ez a drámai műfaj igényli a legtöbb tanulást, színpadi kísérletezést.

A Shaw-darab után a nagy szerelem, Molière Tartuffe-je jött, amelyben Kleant bőrébe bújt, majd Shakespeare sírásója következett a Hamletben.

Egyik kritikusa a celjei Komédia Napjain bemutatott Egy stájerec Ljubljanában című Partljič-darabbal (Boris Kobal rendezésében) a „Nemes komédiás” cím kapcsán írja: Car bebizonyította, hogy egy mellékszereppel, egy látszólag kis szereppel is lehet figyelemre érdemes figurát formálni. Valójában a klasszikus komédiától vezetett ez az út az újabb, 20. századi komédiáig.

A komédiási szerepek után a „komoly” szerepek is megtalálták Cart, a figurák megformázásában pedig igen meggyőzőnek bizonyult, főleg a 20. századi emberi sorsok megformázásában tudott újat és hiteleset hozni. Így például három alkalommal is Arthur Miller-darabba kapott meghívást (Boszorkányvadászat, Az ügynök halála, Látkép a hídról), de ma is szép emlékként tűnik fel szemei előtt Csehov Ivanovjának Lebegyev-szerepe, illetve Drago Jančar Könnyűlovasának papfigurája. Jó szívvel emlékszik vissza Ibsen Vadkacsájának Ekdaljára is. Az egyik, számomra is legmegrázóbb szerep volt Žarko Petan Dachaui per című darabjának főügyésze, melyben nem kisebb feladatot osztottak rá, mint a mű alapproblémájának a kibontását: az ügyész saját jogállásában saját magát is a vétkesek közé helyezi, ugyanakkor áldozatnak kiáltja ki. Új felfedezést jelentett számára a kortárs szlovén darabokban való elmélyülés, a szlovén modern drámai kísérletek, melyek azóta a világ összes színpadára felkerültek, így Ivan Cankar, Dominik Smole, Peter Božič, Žarko Petan, Tone Partljič és Drago Jančar drámai művei.

50. születésnapjára a színész magát is meglepte egy saját maga használatára szánt komédiával, A Poredoš János történetével, melybe sok életrajzi vonatkozást is sűrített. A könyv és film mellett mintegy 300 előadást megért színpadi monodrámával színpadi szerzőként is bemutatkozott. Döntését az indokolta, hogy a sok „idegen mű” és szerep mellett szükségét érezte annak, hogy arról a világról is szóljon, amelyben nagyon jól érezte magát, a parasztságról, a muravidéki emberről, a földről és a családról. Poredoš Janoš kedves alakját azokból a karakterekből állította össze, akik nem nagy cselekedeteikkel, hanem nyugodt, harmonikus élet-habitusukkal érdemelték ki környezetük megbecsülését. S bár sziszifuszi munka az övék, őket „így kell boldognak látnunk” – idézhetnénk ide Albert Camust. Talán ezért nem vesszük észre őket. Rájuk – mielőtt pszichológiai bonyodalmakba fognánk – az a mondás érvényes: ilyen vagyok és így érzek – végtére is nem én teremtettem magamat.

Hasonló megfontolásból fogant a gyermekkor és a szülőfalu lírai összefonódásából született, a paraszti származású színésszé lett író „elégiája”, a Színes paraszt, mely magyar nyelven íródott, s könyv formájában is megjelent.

Első drámájában, a Štrki umirajo-ban(A gólyák is elpusztulnak - magyarra fordította Zágorec-Csuka Judit) a parasztság és a kiöregedett muravidéki lakosság problémáit vázolja drámai felhangokkal. A darabot Dušan Jovanović rendezésében a koperi színház mutatta be, címszerepben magával az íróval.

Legutóbbi filmje a Srečen za umret (Halálosan boldog), melyet Matevž Luzar rendezővel forgatott, az idősek otthonában játszódik, szintén az öregedés problémáját dolgozza fel. A Portoroži Szlovén Filmfesztiválon öt díjat is szerzett, s a közönségdíjat is elnyerte. Az alkotás mind a Pulai Fesztiválon, mind Szlovénia-szerte nagy sikert aratott.