Faragó Márton

Zala György kortársa, Faragó (Freyer) Márton a budapesti Iparművészeti Iskola elvégzése után a Münchenben tevékenykedő Hollóssy Simon tanítványa lett. A müncheni akadémiai stílussal szemben az „újat akaró” fiatalok Hollóssyt mesterükként tisztelték. Az iskolateremtő festőnek kevés önálló műve maradt fenn (ezek közül a legismertebb a Tengerihántás című), de rövid ideig Csontváry és Rudnay is tanítványa volt. Nevéhez kapcsolódik többek között a nagy hírű és sok kitűnő művész felfutását segítő Nagybányai Művésztelep megalapítása, melynek művészeti vezetője volt.

Míg Zala György kultusza szülővárosában – köszönve a 70-es évek közepétől a Lendvai Művésztelep körül kibontakozó művészeti kezdeményezéseknek és a lendvai várban kibontakozó galéria-tevékenységnek –, Lendván mára kielégítő szinten van, addig Faragó (Freyer) Mártont – Borbás György Zala-kutató szerint – a szülőváros egyetlen „művéről” ismerheti, az Alsólendvai Iparos Olvasókör általa készíttetett „Díszoklevélről”, mellyel a szülőváros tiszteletbeli tagjává fogadja az akkor már országos és nemzetközi hírnévre szert tett szobrászt.

Borbás akkor még szomorúan jegyzi meg, hogy Faragónak a „Díszoklevélen” kívül, mely „minden ízében művészi kiállítású” oklevél, más művét nem ismerjük.

Pedig ekkorra már születtek alkotások, a müncheni akadémizmustól végleg megszabadult ifjú tehetség útkeresésének első sikerültebb alkotásai, melyek már  Hollóssy impresszionista, illetve a „plein air” melletti elkötelezettségét is szimbolizálják.

A Díszoklevél elkészítésének és átadásának évében, 1907-ben még élvezi Hollóssy támogatását, aki alig van túl az általa létrehozott Nagybányai Művésztelep alkotóival való szakításon. Az idős mester akkor már szinte felhagy a festéssel, s életében is igen gyér termést hagyományoz az utókorra, de az iskolateremtést és a fiatalokkal való foglalkozást s a vidék képzőművészeti felemelésének példáját növendékeire is áttestálja.

E példa nyomán 1908-ban Faragó Sass Brunner Ferenccel és feleségével, Erzsébettel Szombathelyen festőiskolát indított. Barátságuk még inkább megszilárdult, amikor a pécsi születésű Sass Nagykanizsára költözik. A szombathelyi műhely sikeréről a térség legkiválóbb lapja, az Alsólendvai Híradó ír hosszabb tudósítást: „A két festő vállalkozása – ezt őszinte örömmel konstatáljuk – fényesen bevált, amennyiben máris sokan iratkoztak be a festőiskola növendékei közé”.

Az 1909-es év is eseménydús volt, a két művész ugyanis Nagykanizsán is festőiskolát nyit, ahol a lap tudósítása szerint, 20-25 kanizsai lány ismerkedik „a művészi hangulatnak a befejezettség előtti forrongásával…”. A hármas a következő években is számos hazai és külföldi helyen rendezett kiállítást, népszerűségüket az egyre-másra nyíló festőiskolák még csak fokozták. Pécs után  Kaposváron nyílik újabb festőiskola, Zalaegerszegen pedig kiállításuk nyílik. Az 1911-es év bezárásaként a művészhármast ismét Münchenben találjuk egy kiállítás erejéig, melynek nagy visszhangja van a kritikusok körében. Különösen Faragó tájképei aratnak nagy sikert.

De térjünk vissza Faragóék stílusára, s arra a törekvésre, hogy a „világos technika” jegyében, a „modernizmus egyedülvalóságát”, a jó és szép iránti érzést hirdesse. „Farkas, alias Faragó főként impresszionista, a módszerek sajátságát mutató bátor felfogású, meglátása energikus, lendületes visszaadásával. Leginkább a művészet örök formái a természet világa, egy-egy nagy színhangulat, finomabb vonalharmónia s főként a fény és árnyék hatások érdeklik. Látszik rajta, hogy a lelkében megérlelődött impressziókat nagy könnyűséggel, biztos tudással és gyorsan rakja vászonra”.

1914-ben újra Budapesten állítanak ki, ahová hosszabb vidéki kiruccanásuk és művészet-népszerűsítő tevékenységük után tértek vissza. A kritika is kedvező, hiszen előre jósolja, hogy sok hívet fognak szerezni: „Tájkép, csendélet, figurális alkotások nagy számban díszítik atelierjük falait, munkában telt évek értékes dokumentumaival találkozhatunk… A tiszta, őszinte és eredeti művészetet kedvelők sok kedves finom dolgot találhatnak”.

A kritika és a korabeli sajtó a kallódó vagy már régen széjjelhordott életmű darabjai közül ezeket a 10-es években készült képeit emelte ki: Nyári lak, Lendvai részlet, Balatoni részlet, Halászat a Balatonon, Sziklás út, Kőhíd, Séd partján, Labdarózsák, Cukrászdai lak, Técsői falurészlet.

Fényes pályáját, s vele a csoport munkáját az I. világháborús behívólevél szakítja félbe. A négy éves frontszolgálat az impresszionizmus lecsengésének időszaka is egyben. 1921-ben zalai tájképeiből a Nemzeti Szalonban rendez kiállítást. Előbb Letenyén, majd Nagykanizsán telepedik le. A 30-as években szinte évente készít egy-egy nagyobb önálló kiállítást, de régi hírnevét már nem tudja visszaszerezni. 1947-ben Nagykanizsán hal meg.