Zala György

A Lendva-vidéki képzőművészet 20. századi nyitánya Zala György szobrászművész nevéhez köthető, aki 1858-ban látta meg a napvilágot a történelmi Alsólendván. Iskoláit Bécsben és Münchenben végezte. 1884-ben visszatért Magyarországra, s ekkor kezdődött az a sikerekkel teli, de hullámvölgyektől és mellőzésektől sem mentes pálya, mely szinte egyedülálló a magyar művészettörténetben, illetve történelmi szobrászatban. Élete vége felé előbb műtermét, majd Damjanich utcai lakását kellett eladnia, 1937-ben szanatóriumban halt meg szegényen és elhagyatottan.

Sikerének és elismertségének csúcspontja a millennium idejére esett. A bronz és kő emlékművekben realizálódott történelmi alakokkal és eseményekkel gazdag eredetkultusz ápolása Zala Györgynek és nemzedékének jutott feladatul. Késői monográfusa, Borbás György megjegyzi, talán azóta sem élt és dolgozott együtt hazánkban olyan népes és kiváló szobrásznemzedék, mint a millennium idején, melynek Zala volt a központi szereplője. „Sikerekkel, elismerésekkel, napfényes csúcsokkal gazdag, ámde nehéz, küzdelmes, indulatos támadásokkal, fájdalmas bántással, betegséggel is terhes életutat járt be.” – olvassuk a monográfiában.

Családi indíttatása, neveltetése, a sikeres pályázatok és monumentális megbízatások a hagyományok szilárd, elszánt, buzgó védelmezőjévé avatták. A gyermekkor öntudatlan perceiben a „vizuális szenzációkkal” (Gábor Z.) rögzülő, genius loci, valamint a délnyugati archetípus jegyeivel kiegészülő személyiségi és művészi vonás a lendvai lankák és grafikai-természeti térelemek hatása alatt alakult Zalánál. Szülőföldjéről elkerülve is szobrain a nyugtalan megmintázás és a dinamikus elemek térhódítása, mely szinte „szétszórja a térfogat tömörségét”, a „festői elemek” kétségtelen beszivárgásáról tanúskodik.

A tanulóévek után is nagy hatással voltak művészi fejlődésére a francia és az itáliai mesterek művei. Élete végéig kötődött a görög klasszikus hagyományokhoz és a reneszánsz alkotókhoz (Michelangelo és Donatello).

A modern plasztika leegyszerűsített tendenciáiról is sajátos véleményt fogalmaz meg: a leegyszerűsítésnek is a tudás legyen az alapja, különben csak a tehetségtelenség leplezésére szolgál, vallotta. Saját törekvéseinek lényegét az érzés és a gondolat szoborba öntésében foglalta össze. Elsősorban a derűt kereste, művészi hitvallásának egyik meghatározó elemévé tette.

A sikeres hazai bemutatkozás meghozta számára az első elismerést, köztéri emlékszobor elkészítésével is megbízzák.

Első ezek közül az Aradon 1925-ben lebontott, azóta újraállított és eredeti szépségében díszelgő, Aradi vértanúk emlékműve, illetve a Szabadság-szobor volt. Az emlékmű, melyet azóta „nemzeti gyászunk megvallásának, a helytállás és a mártírsors szimbólumának a kegyhelyeként” emlegetnek, allegorikus mű, melynek középpontjában Hungária alakja áll, négy oldalára pedig az Ébredő Szabadság, az Áldozatkészség, s a Harckészség, valamint a Haldokló harcos figuráját helyezte a művész.

Az emlékművet 1889-ben állították fel, s még ugyanebben az évben megnyerte a Budai Várban található Honvédszoborra kiírt pályázatot is.

Fontosabb munkái még: Andrássy Gyula gróf szarkofágja és domborművű mellképe, Batthyány Lajosné Andrássy Ilona grófnő, Jókai Mór, Kozma Ferenc mellszobra;  Az ő műtermében készült Andrássy Gyula gróf lovas szobra. A nagy millenniumi emlékműre 1894-ben kapott megbízást, és Gábriel arkangyal szobrát, a Háború és Béke szoborcsoportot, négy királyszobrot és minden domborművet ő mintázott meg. A nagyszabású munkálatok egészen 1929-ig húzódtak. Közben elkészítette Szegedre Deák Ferenc szobrát, amit 1914-ben állítottak fel.