Huzjan, Zdenko

Lendván született 1948-ban. A Ljubljanai Képzőművészeti Akadémia elvégzése után a festőművészeti specializáción vett részt. 1988-ban a Ljubljanai Egyetem Műalkotásai Elismeréssel tüntette ki, s docensi címet adományozott neki. 1997-ben pedig a festészet és rajz területek címzetes egyetemi tanárává nevezte ki. Idehaza festőként, grafikusként, részben szobrászként tartják számon, munkássága során több díjjal is kitüntették: 1987-ben a Prešeren-alapítvány díjával, 2002-ben Jakopič-díjjal, 2005-ben Župančič-díjjal. Irodalmi tevékenysége is jelentős, hat verseskötete jelent meg. Több hazai és külföldi tárlaton állította ki műveit.

A szlovén művészettörténet-írás a Vrečič Lajos nyomdokaiba lépő festőt a muravidéki táj leghitelesebb alkotójának tartja. A Murán inneni vidéknek a 20. század első felében négy akadémiát végzett képzőművésze volt: Vrečič Ludvik (Lajos), Pandur Lajcsi, Karel Jakob és Franc Kuhar.

S éppen az ő példáját, s a távoli 1392-es Mártonhelyen tevékenykedő Aquila János festőművész példáját követve indult el Huzjan a festői pályán. Vrečičtől a romantikától mentes tájszemléletet, Aquilától a „kollektív anonimitáson” való felülemelkedés merészségét próbálta eltanulni a fiatal festő, akinek művészetét egyébként a melankolikus és szorongásos festőtípus kategóriába sorolták.

A művész későbbi pályaszakaszáról, Huzjan habitusáról, alkotói módszeréről Gábor Zoltán fest meglepően pontos képet a Képzőművészet a lendvai ugaron című mini-portréjában: „Huzjan, a művész: finom, érzékeny – de egyúttal brutális, lírai álmodozó – ugyanakkor nyersen racionális, erotikusan lüktető s egyben aszkéta. A remény és a kétely hadakozása ez…” Motívumairól, a földön kívüli lényeiről pedig ismét csak Gábortól: „E tünemények fenyítő mivoltukban figyelnek ránk, mintha csak a képek lennének a szemlélők, és senki más, a legkevésbé mi, akik így a nézett tárggyá alakulunk át. Az ilyen szerepcsere a festő bíráló állásfoglalását igazolja, ami Huzjan agresszív vérmérsékletének megfelel. Csak arra kérjük, irányíts azt értelemmel.”

Huzjan az alkotói folyamatról, színeinek pesszimizmusra utaló tónusáról, esszéjében J. P. Sartre-ra hivatkozik, amikor így ír: „A művésznél a cselekedet reflektálásáról van szó, függetlenül attól, hogy a munkafolyamat alatt (termékeny percek) „elfelejti”, hogy fest… De így is a világ (érzelmi) átalakításáról van szó („kéznélküli”, „összecsuklott” és más testtartású testekről).” Sartre szerint érzelmileg semleges, teljes érzelmi egyensúlyban, s eközben (szükségképpen) bizonyos sötétség keletkezik (az űr sötét).

A művész 60. évfordulóján a lendvai várban szervezett kiállításon a szülőváros „alakjaira”, a gyermekkorból eredeztethető motívumokra is figyelmeztetett: a képek hátterében az egzisztenciális szorongás áll, amelynek legtöbb esetben még az eredetét, kiváltó indíttatását sem ismerjük. Talán a titok az, ami meghatározza ezeknek a képeknek a figuratív világát, hiszen a gyermekkorból „hozott” mitológiai (pl. Hadik Mihály) személyek nagyon áttételes megfogalmazását, több szűrőn is áteresztett szublimációját kapjuk, a „lényvilág” ismeretlen szereplőit, gyakran embrionális állapotban. Máskor egy tartást, illetve annak elmozdult változatát/árnyékét rögzíti a festő, egy ismeretlen „árnyvilág” lakójának egy-egy gesztusát.

Huzjan a legutóbbi lendvai, retrospektív kiállításán elmondta: az önmagával, a műterem magányában megfogant dialógus képződményei a képek, melyen a gyermekkori félelmek, szorongások vetületei láthatók. Főleg a két nagyobb méretű képen nagyanyjának elmosódó alakját szerette volna megmintázni, a „lénnyé szelídült alak” jellegzetes testtartásában. Ezek mellett, s ő maga is csak később jött rá erre, a lendvai, hol tompított, hol pedig nagyon is túláradó, szinte megsemmisítő „fények” is itt vannak.