Zágorec–Csuka Judit

Göntérházán született. Az általános iskola elvégzése után a lendvai kétnyelvű középiskolában érettségizett, majd a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait. Magyar–könyvtár szakon szerzett diplomát 1991-ben, majd a Népújság kulturális rovatának újságírója lett. 1994-től előbb a kétnyelvű középiskolában, majd az 1. Számú Lendvai Kétnyelvű Általános Iskolában magyartanár. 2006-ban a budapesti egyetem Könyvtártudományi és Informatikai Tanszékén doktorált. 2012-től a Maribori Egyetem Fordítástudományi Tanszékén habilitált magyar lektor, 2013 óta óraadó tanár. 2007–2009 között a Lindua multikulturális folyóirat felelős szerkesztője volt. 2011-ben Jókai díjban részesült. 2015 júniusától a Magyar Írószövetség tagja. Kapcán él családjával.

Zágorec Csuka Judit sok műfajban alkotó költő-író; a vers mellett prózával, tanulmányokkal és esszékkel is jelen van a muravidéki és az egyetemes magyar irodalomban. Az opust ismerő kritikus/olvasó számára világos, hogy a lírában érzi magát igazán otthon, ebben a műnemben alkot magabiztosan, sajátos hanghordozással, a sokszor körültapogatott, megrágott téma avatott ismerőjeként.

Első, Viharverten c. kötetének (1997) szerkesztési elvein is erős Ady-hatás (élet-versek, halál-versek) érezhető. „Nem egy versében ad hangot valamilyen szorongásnak, halálfélelemnek, ez a halálfélelem mindazonáltal nem az elmúlás, ellenkezőleg, az életöröm hatalma mellett tanúskodik.  Egy fiatal lélek vet számot azzal, hogy mindennek egyszer el kell múlnia, a versek képi anyaga, érzelmi töltése mégis maradéktalan és feltétlen életszeretet mellett bizonyít”. (Pomogáts B.)

A hagyományteremtés, az elődökhöz való viszonyulás – ajánlások vagy nagyon is konkrét, „öndefiníciók” kapcsán – az útkeresés során ért sérelmek és ki nem elégülő vágyak, a mindennapok egzisztenciális hordalékaiként jelentkeznek újabb verseiben. Ezek azonban a családi példát (lásd. nagyapjához, fiaihoz, férjéhez írott újabb versei), az „otthon és itthon” közötti feszültséget, a haza, a révbeérkezés költői gondját is felvetik: jelesül azt, hogy hol húzódnak az emberi szabadság felismerhető határai, hol az a pont, amikor az ember még biztosan állhat a lábán, mert támogató közeg veszi körül.

A Kiűzve az Édenből második kötet (2003) még csak növeli a kötődések és a közösség általi önmegszólítás lehetőségének számát. Ahány vers, annyi ajánlás, annyi nyitható, felvállalásra való felszólítás, identifikációs lehetőség, melynek gazdag tárháza a könyv.

A 2012-ben megjelent Sivatagi szélben című kötetének címe is szimbolikus: éppen az állandóan változó, valamint a „másság” indokolta a kötetcímet. De sivatagot sohasem szabad kies tartományként felfogni. Tele van meglepetésekkel, „oázis-közeli” konnotációval is. S ahogy azt már tőle megszokhattuk, ez az első szemantikai jelentéstöbbletében (sivatagi magány, sivatagi hőguta, elveszettség stb.) sem jelent nála eleve elrendelt pesszimizmust, csupán a témák és a motívumok sokszínűségének homogenizációját, illetve ennek a szándéknak a beteljesülését. Mert néha ő maga is hagyja magát meglepni, hangja így is világfájdalmasan szubjektív marad, az ajánlásokból pedig egyetlen dolog szűrhető le: a magányosság feloldásának kísérlete a „másik fél” megszólításával. Így kerekedik ki a kötet(ek) verseiből egyfajta beszélgető műfaj, a kommunikációs kör kitöltésének igénye nélkül is, egyfajta diskurzus önmagával, a hasonszőrűek nemzedékével, a környező világgal, az irodalmi élet és közélet szereplőivel, írótársadalom és a szellemi elit.

A másik újdonság, mely a költőnő/nőköltő korábbi köteteinek is meghatározó elemeként, szinte hangulati és szervezői elveként is végigvonult, a burkolt erotika, illetve a női lélek minden apró rezdülésére reagáló, néhol nagyon is leplezetlen szeretetvágy, a férfi–nő viszony és párkapcsolat „meddő óráinak” közöny-sűrítménye, lírává nem párolható üressége.

A kisebbségi létezés megélése is új viszonyrendszerben jelentkezik költőnk legújabb verseiben, valamiféle „visszaút” reményében paradoxonnak tűnő megállapításhoz jut el: ”Vissza kell térni, vissza / a Vereckei-hágó szorosaiba… kicsi a nyáj, vissza, vissza / a határokon túlra.”

A költőnő a versválogatás végére 15 kortárs szlovén költő könyv alakban még napvilágot nem látott versének fordítását is besorolta.